Ész! mikor esztelen csatákba teuton örvény elragadt, vitted-é magaddal a drága heidelbergai dombokat? és ha a régi szók gyürűit szellemed megpörgeté, készen a hivásra multad óriásai jöttek-é
vállukon kivinni a zajból? Vagy, szegény, már rég előbb a szavak varázs kövéről lesikárltad a bűverőt és amely évezreken által szítt magába annyi színt surló szellemed a szent kristályt színtelenre surolta mind?
Ó, hiszen lelkedben nem volt már a szavaknak színe más mint az építésznek az állvány színe, mint a rajzvonás színe a mérnök hálójában, - szín és élet, a létezők szórt pompája, a heidelbergai halmok, a zöld német mezők,
régi nyájas vándorlások szelleme, minden drága táj, ó, az emlék, melybe minden szónak gyökere mélyre váj, ó, ez a szókra tapadt vak mult, mely festi folyton a friss jelent: néma Lét mind, néma Anyag csak, - semmit az Észnek nem jelent
forma nélkül - volt és nincs - s ez a percnyi lét is forma már: mert az élmény percnyit él, de a forma változatlan áll: nem a seiend, hanem a geltend, ami mindörökre gilt tiszta és időtlen igazság - forma - zárt és egyre nyílt
új formák felé, az Észnek játszani építősdit és rakni a formák formáit - míg tisztultan a boldog Ész állványról állványra hágva, heielbergai halmokon túl, az örök Formák honában él, és élete nem rokon
élmények süket életével - minden élmény eszme lesz, s mint a szélben jégcsapok erdőn, összecsengve levelez, vagy mint nagy barlangban a hangok, vagy tükrös szobában a fény egymásból születő sugaraknak mért szövevényeit szövén
- és mi más a sugár, mint önnön útja és törvénye? mi más mint a Fények szelleme és formája? mint a rajzvonás tiszta szelleme: szín és élmény nemde ón és kréta mind? Mit nekem ón és élmény színe? Lelkem lelkebbre tekint:
aki csak formákat épít, építményre nem muló, bánja is, állványának fenyve milyen erdőből való! légi ácsként fennen él rajt (s szökken a büszke épület!) - - Kőműves! le ne nézz az útra, mert lenézni szédület! -
Igy bolyongtál, bölcselőm, a heidelbergai halmok alján, s ültél mély tanárszobádban; s minden messze volt és halván, halmok és szobák és emberek arca; és ha néha, mondják, nagy Igazság-otthonodban apró tények ritka szomját
mint az édes víz szomját a tenger útasa, mint alantabb sűrűbb lég szomját a légnek útasa, - érezvén ha lankadt kézzel este kinyitottál valamely könyvet, hol apróbb tények és nevek nyüzsögtek, Baedekert, újságot, naplót,
elszédültél, mintha a pallér állványáról az útra néz le formatelt szemével az apró foltos formátlan nyüzsgésre. És a vad, formátlan tények sodra egyszer lesodort! Fények s vak szinek zuhantak; s mint vak napban a szende hold
halk és kölcsönzött világa semmibe sápad hangtalan és hiába sejted már hogy mégis örökre fenn suhan láthatatlan a tiszta égen: úgy halálos életünk halhatatlanná halvasztott formaváza is égbe tünt
földi szenvedő agyadból, nagy Törvények időtelen szellemegébe, melyek élnek s állnak örökre, bár idelenn senkise sejtené is őket - és te maradtál egymagad - Mért nem inkább vitted a drága heidelbergai dombokat?
Ó, ha minden vad zavar ellen, durva szín és durva szó kínos unalma mögött, mint bűvös talizmán vagy olvasó, marsok örök monotóniáján túl és túl a poros polyák földek unalmán, túl a rémes záporok árján, sárkapolyák
rothasztó vizein túl, tisztán élne benned a régi táj, élne nyugodt tanárszobád, amelyre rágondolni fáj, elképzelni édes volna - élne talán egy drága szem, vagy talán csak a kis vendéglő heidelbergai kishegyen,
ahol oly jó volt csevegni, este, mikor lement a nap, Kantról és Aristotelesről...! Ó, de minden elapadt! s tán ha néha megkísértéd gondolatokba öltözött
jaj! kegyetlen gondolatokban, törmelék formák között rejtező emlékeid alját, tépett formák rongya közül, (melyekkel magad öltöztetted, büszke rá, hogy jól feszül forma a formára - mígnem érezéd, hogy tűn a test
s önmagában a gazdag öltöny élni és fejlődni kezd) - jaj! ha néha megkísértéd ezt a munkás, jól csavart gombolyagod, melyet vak Fátum összekúszált és zavart, visszagombolyítani - rendre hámozván a forma dús
hócsipkéit, hogy csipkékből égjen elő az élő hús, szellem-igazságok vak alján a Valóság teste, a Lét, Tény és Lét, az utolsó öltöny, - s ezt lefejtve tűnjön eléd élményed maga, meztelen mint hócsipkékből egy édes akt:
élmény: meztelen darab élet, multad színei, logisch nackt - úgy megvillant és kisiklott, mintha fognál fürge gyíkot, mint arany homok kezedben, mennél jobban megszorítod, vagy a forrás könnyü habja, annál jobban folyik széjjel
ujjaid közt - vagy, ha mélyebb álomból rezzenve éjjel emléked kerékfogát a percbe hasztalan csüggeszted, megragadni álmod omló szövetéből... tán a vesztett gyermekkor varázsszínét! - jaj! szín és álom eloson
s te maradsz egy eltűnt ízzel egyedül a vánkoson. Ó, de hol van a vánkosod már, tépett Ész, a Nyugalom? Heidelberga nyugalma hol van? - Messze, messze zúg a hon: őrült tények Fátuma vitt el, tépte lelked, életed,
s gondolatoknak tépett rongya így lett lelked, életed, rongy, mint harci köntösöd... egy szó - rongy! egy név... egy könyvnek címe cím és név... a rongyolt Formák... s egyre vész a rongyok színe - mígnem... - ó az utolsó percben, (mikor új színt nyert kipergett
véredtől halovány ruhád is) nyert-e színt egy percre lelked, színt, még egyszer, minden rongyot messze vetve, ős szinét - mint haldoklók lelke, mondják, újra éli elfelejtett életét egy perc alatt, a gyemekkornak édenét,
megtaláltad-e még egy percre a heidelbergai halmokat, Ész, mikor esztelen halálba a vak Fátum elragadt. Míg a Formák és Törvények fenn vezették rég unott pályáján, tördelve önnön tükreik, e Fátumot
léttelen is működve folyton, lélek nélkül testtelen, mozgatván e szörnyű világot, ész szerint, de esztelen változó matériábul a változatlan Tényeket, szővén millió lélekbül a lelketlen Történetet,
gázolván egyenes pályán és süket lábbal és hunyott szemmel és egy más világból vezetvén a Fátumot.
Cookies on Poetry Cove