Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.
Az este a kertek alatt
jártam és elborult az élet:
az Este varázspoharat
boritott a földre, hogy éj lett.
Hirtelen, árva éjszaka
(szomoru, mégis szép varázs volt);
és a fák alatt egymaga
lassan feljött az óriás hold.
Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
Égő gyümölcs az ében ágon!
Ó melyik napkeleti bölcs
varázsol ilyet Indiákon?
Ó nagy varázsló, titkos Est
ki elborítod e világot.
Kinek nedves ecsetje fest
zajtalan éjjel száz virágot:
varázsköpönyeget terít
kezed és elnyomja a későt. -
Szüzeknek alvó testeit
érni mintázza néma vésőd:
Te mintáztad őt is, te bölcs
sok régi lányos éjszakáján,
hogy érve majd arany gyümölcs
legyen életem ében fáján;
mert te vagy a nagy Érlelő. -
Ekkor a hold feljött a fáról
furcsán mozogva jött fel ő
regélve még Amerikáról.
Felhők kapkodtak szerteszét
hideg sejtelmek szele támadt,
s hallottam ideges neszét
a rángatózó ijedt fának.