Annyit szenvedtünk hogy hínni se tudunk testvéreim én is még nem régen azt mondtam magamban, örökké tart a Poklok uralma a földön, és szomoru dalt pedzettem a szörnyü jövőről melyben minden év
uj termést hoz a halálnak és minden tavasz uj nemzedéket az ágyuk elé, és csak az aki nyápic és gyáva, érhet teljes kort sebezhetetlen, a nyápic és gyáva uralkodik
anyák a bölcsőben nyomorítják el kisdedeik és volna egy szó amit senkise mondana ki bár mindenki lelkében égne és iszonyu némaság ülne a földre, s a háboru
cikázna rajta keresztben mint egy seb mint egy örök és gyógyíthatatlan hasadás és nem volna érdem és nem volna cél és nem volna más élet se kultura mint ölni és halni de addig is
nem törődni csak színi az ingyen pillanatok borát, s fölvenni mind ami véletlen kamatot ad az élet minden szolgájának - egy pillantást egy ölelést, és hosszu vágyra kurta gyönyört
s uj hosszu vágyat, hogy édes kinba fojtsa gyötört lelkünkben azt a szót, ami nélkül néma a föld bár millió ágyu szólana rajta, azt a szót, mely addig ült születetlen a milliók
nyelvén, míg elbénulva a feledés sötét vánkosai közt, mint tompa vágy maradna csupán kinos akarat - vak mozdulat valami után amit nem tudunk, - kínnak a kínhoz melytől szivünk
holttá zsibbadt mert szegény testvéreink tépett karja és lába és feje kering bús levegőnkben s vakká ég szemünk a meleg vérpárában, s ahová nyulunk, csupa vér
tapad kezünkre s az ujuló ég s föld nem ígér ujat és jobbat, se tavasz se nyár, és a század jár és azt hisszük már, természetes ez és rendeltetés örökké ölni - mert ráborúlt a nagy feledés
arra a szóra - és már kimondani bűn, elgondolni nevetség - ó rettenetes! nem! nem! mondjuk ki! gondoljunk szüntelen csak erre: béke! béke! mily kincsverem
nyíl e Szezámra! Szabadság! Szeretet! Emberség! Béke! izleljük ezt a szót, és borzongassa ajkunkat mint egy csók e drága balzsam! Magyarok! Emberek!
Emberek végre! - Ne hagyjuk ezután elvenni tőlünk ezt a szót! Hegy csucsán, a legmagasabb hegy csucsán épitsünk templomot ennek a szónak hogy mindenki lássa meg messzirül
és ne maradjon senki kit elkerül a nagy Tanulság, szégyen vagy fájdalom de mindig szemben, és mégis szeliden emléke legyen, de ne legyen
rajta semmi a Multból: a holtakat feledjük el ma; feledd ma el dalom kikre gondolni is forradalom feledd el emlék a szegény hősöket
s ami elveszett, az arany s a vas kincseket, és minden nincseket, és mutogass szelid de mégis hatalmas képeket. Életet, termést s mind a négy oldalad
boldog szobrokkal égjen a nap alatt. Egyik mutassa a földet és ekét - és a parasztot, s madarak seregét - mögötte szállni - s asszony és kis gyerek
várja ebéddel - a másik oldalon szőllőhegy álljon, szüret és vígalom tavalyi borral - mámor szülessen ott tánc és müvészet - harmadik kerülőn
torony épüljön, fellegeket szelő, munkások hordják köveit, és tudós mérnökök mérjék ég felé, Babylon vakmerőségével; negyedik falon
két szerelmes legyen, gerlepár, csók és a leánynak kezébe’ virág és a fiunak gyümölcsös ág!
Cookies on Poetry Cove