Hajdan mint bajnok társa mellett, melletted mentem harc elé: neked egyfelé győzni kellett, nekem harcolni kétfelé.
Győztél; s a harc új harcot ellett, visszáját úntig meglelé, s harccal a szívem úgy betellett: alélva kérdem: több jön-é?
Ó te rég ismert ismeretlen, ki mellé csúful emlegettek, kinek nem tudtam lenni társa, de egy anyánk volt: Magyarország:
Mégis vérek vagyunk mi ketten, bár ellentétek, együtt eggyek, harcom a harcod folytatása, s testvérül szólok íme hozzád:
Kit nem értek, kit sohse láttam, ki mellé csúful emlegettek, ki vagy, bár nem szeretsz, barátom, jobb mind sokan, akik szerettek;
halld, már a hangom alig hallszik, mint lámpa, melyet elfeledtek, egyedül és lassan kialszik, s a koncert egy hanggal fakóbb,
s egy szinnel némább lesz a rajz itt, hol együtt voltunk hallhatók: megint álomba hull Magyarhon? szólnak már titkos altatók.
Még egyedül te állsz a parton, éjig a bukó napba nézve, s hogy jő mögötted, nő az alkony hátad mögött, nem veszed észre:
Ébresztő, ébredj! Vagy kivárod, mig a hazug hold megigézne? Neked kell mindent megcsinálnod, azt is ám amit én akartam:
te kiállod! (Én már kiállok.) Én már elhallgatok zavartan. Nem értek hangos lenni. Téged meghallanak. (Én már meghaltam.)
És kincsemet hagyom tenéked: elődöm voltál, légy utódom: az üszköt, ami bennem égett, máglyádra vetve, elhuzódom.
Nem! amit mondtam, fájdalom volt, Nem! nem! bűn volt, amit beszéltem, mikor a szívem arra gondolt, hogy szálljon el dalom a szélben:
amit zengtem, örökre zengtem, és nem halhatok meg, ha éltem. Nem értek néma lenni. Nem, nem! S szavam pelyhét nem vethetem
idegen ajk sodrába. Ennen törvényem lenni végzetem... s mig képet oltáromra vágni, avagy szinnel igézni bírok
idegen kép nem fogja látni hajolását acél nyakamnak, s csak oly istent fogok imádni, akit én alkotok magamnak.
Cookies on Poetry Cove