Abból a kikötőből, a tornácból, ahol ifjúságomban az ifjúság madarai, lánykacagások csapódtak a joviális fehérszin oszlopokhoz - óh kövér nevető ház! akiből annyiszor
indultam szürke hajnalban; aludt még aranyos Ilka néni; sápadt szinekkel, lengve intett búcsut a kert... Kölcsön-kocsim előállt, kölcsön-bundám beült. Küszöbről Miska bácsi küldött, korholt, kehült:
„Eredj ha nincs eszed már!” - S a csipős szürkeségben mint égve felejtett lámpa, égtek még a makacs lányszemek... Óh ha maradnék! De én már mentem, már mentem át az alvó Szeremlén, szekcsői kompon át...
Balladásan János ostorral mutogatta a gólyát, a sast, és hogy Kalocsa merre, vagy (mit tudom én!) Kakasd? Duna még nyergeletlen, nem ült még rajta a hid. Olykor jég közt, ladikkal, tudott csak átvinni a révész
s a különös álmok s remények titkos vontató-serege... Mily más ez a vasút, hol ma kávém szürcsölöm! S mily más bennem a lélek! utamban nincs öröm. Nem uj remény vagy álom csábit már engemet,
csak emlékezetétől futok a réginek. Mért is jöttem ide vissza? Tán hogy a szűk jelen, mint mikor még jövő volt, ujra szép és nagy legyen: de ahelyett a megnőtt mult lett kicsiny megint...
S a bús vonat velem mint uszó jégtábla ing valami nagy jégzajlásban; házakat, életeket torlódni láttam és tűnni mint a kisérteteket. Hogy megtörpült a torony! milyen szűk lett a tér!
milyen roskadt a tornác! s a rég-látott lányszemek, mint csillag, mely mogorva felhők között remeg, öreg arcokból néztek... vagy elfeledt lámpafény, lassan kialvó... Miska bácsit is láttam én
s karszékben Ilka nénit... sírtak és elhagytam őket újra, mint idegen hajó két vén Robinzont egy puszta szigeten, vagy mint a hajót, melyet már-már elnyel a tenger, elhagyja valaki, az ingó jégtáblán tovauszva...
Cookies on Poetry Cove