Emlékszel-e a titkos, forró szélre? Mint egy kisleány, ki egész éjjel sírt, vörös, dagadt szemekkel ébred - „Óh a moszkitók! - nyögtél amint kijöttél reggelizni sárga
japán-selymedben - Ennyit ér a csipkeketrec! a habos szúnyoghálók! a tornyos ágy! Úgy összecsíptek! vak vagyok!” - Alattunk a szent táj örök operadíszletét kitárta. Egyedül ültünk óriás terrászon. Meghalt a szezón.
Amerika leányai visszahajóztak a tüzes olasz karokból, s mintha a hivek fogytán egy régi zárda elárvul, ránk maradt a nagy hotel, s mint büszke várurak: tátongó termek, drága függőkertek dus lépcsői, mind
mienk, s a völgy szédületes hajlásain könyöklő várta minket lesett, s árkádok és balusztrád, s este ablakok pazar sora gyúlt egymagunk tiszteletére, a szakács magunknak főzött, szolgahad figyelt és rangot tartva várta
ébredésünket reggel a palota mint királyokét, s meghitt mosollyal Mario, kedves pincérünk... aznap is ő jött elénk, sajnálva: „Szép signorinák szemének árt a scirocco!...” S emlékszel, hogyan bámultunk? - Scirocco? - De hisz
egy pálmaág sem ing, de hisz vak csöndben a magnoliák, meredtek a naspolyafák, és terraszokról terraszokra oly mozdulatlan hullt a lomb mint elvarázsolt vízesés. - „Épp ez az, signor, ez a mi sciroccónk!... Fojt a levegő,
a gégében homok kapar, s biz aki nincsen ideszokva, könnyen duzzasztja föl szemhéját a száraz viszketés. Nem érzi, signor?” - Óh, alig tudtam már nyelni! Különös
reggel volt; kásás borulás feküdt forrón a kaktuszokra. A titkos szél! Baedekerünk egy régi theátrum mesés romja felé vitt; kétfelől guzsgolt a kaktusz-karaván s forrón legyezte zöld husát a mozdulatlan áram sodra,
mint fülleteg szeánszokon rejtélyes érintésü kéz. A titkos, tikkadt, forró szél! Felhő nem volt, mégis nagy árny fojtott, szirom se libbegett, de a hullámok virtusodva rángtak a roppant tengeren s tangót járattak a nehéz
hajókkal. Más tánc alig is volt. Amerika lányai messze már jazz-eikkel. Óh vad madarak! verdeső szoknya! A szezón meghalt; s mintha bús üzenetét a szenvedés küldené, titkon, ólmosan, nyugtalan és fenyegetőn,
s a föld, a nagy betegszoba, lázak leheiben pozsogna, úgy fülledt, fojtott, fúlt a titkos, forró szél, s tapadt egész csontig: a mozdulatlan szél! Az Aetna csöndesen pipált,
mint egy vén és közömbös úr; emlékszel? s lomhán, nem mozogva a bölcs, szadista kaktuszok kaján körmökkel ültek és kövéren, kéken, kéjesen, mint ki meleg fürdőben ül.
Cookies on Poetry Cove