A sziget nem elég magas

Arcom olyan borus (így mondod), mint szomoru ablak érdes üvegből, mely nem a napsugarat veri vissza, sőt a sötét szoba vak búját pingálja a fénybe ünneprontóként. Körülöttünk árad a lombok

ünnepe, égre feszülnek a kert rab erői, az ég langy ujjakkal simogatja a kertet. Házam a napban énekel, és szerelem vet fátyolt kandi szemeknek pitvara oszlopain. De az én arcom borus. Óh, tán

érzem: csak sziget ez! Tán távoli tengerek ádáz sója zavarja izét a virágillatnak. Előttem sanda jövő, körülöttem népek nyomora, tikkadt gyűlöletek hálója, önös kormányok öröklő

versenye, vér, vér, vér... Nem apadt el az ösztönök alja, könnyű zsilip szegi csak, szomjas kontárok ügyetlen ujja alatt. Ártér a világ, ártér Magyarország véres iszappal. A föld iszamós, s már érzem a dombot

ingani házam alatt. De ezen nem sírok. A múló perc a mienk. A többi az Isten dolga. Talán ő öntöz vérrel csak s trágyáz csak a szennyel. Az inség tengere nő s el is önthet. Az emlék fennmarad, állván

tűnt szigetünk tetején, mint kincses zátony a süllyedt Atlantisz vizein, s tán száz ily zátonyon épül majd az uj és szebb Atlantisz. Hiszem ezt. De az arcom mégse vidám. Ne okolj! A vidámság ünnepet illet,

lombokat és madarat s kivirágzott kertet. Az Ember ünnepe távol még. Ki pihenhet célja előtt? S hány megfeszülés kell még a jövő Atlantiszig! Én sem nyughatom (óh, babonás sziv!) öröm közt bár! A jelen kincs

mint a jó levegő, nem elég soha! Többet, örökké többet, amíg élünk! A sziget nem elég magas...