Jaj hogy suhannak, versenyt év az évvel! S egyre kergébben! Tél az ősz után! Liheg a tavasz mezei szelével, mint szaladásban elfulladt leány.
Hányadszor látom visszatérni, mint a körhintán szálló lányra aki les! S mind hadaróbban pörgeti a hinta: rámvillan, és már a forgásba vesz.
Ki mondja még hogy lassu az öregkor s lomhább ütemben él a vénhedő? Lám, ha kevés van már belőle, akkor fut legkajánabbúl a gyors idő.
Fut, száll, suhan, fogy, itt a tavasz újra. Itt a kacér ki röptében kacag elleng mellettem és piheg kifulva ruháján a zöld máslik bomlanak.
Hányszor szállt már el így! De sohse még ily hevülten, izgatottan, fullatag... Csak én öregszem: ő most is a régi s a réginél még gyötrőbb és vadabb.
Váratlan zápor zengett át a tájon, mint szeretők között a hirtelen pörpatvar, mely csak arra jó hogy fájjon és még forróbb legyen a szerelem.
Nagy árnyak ingnak s apró tüzek égnek a serdülő és könnyes pázsiton. Az ördög veri asszonyát, s az égnek egyik fele nevet a másikon.
Tornác kövén egy kitámasztott női esernyő guggol, mint barna kutya. A kerti lombot látni szinte nőni. Megtört fü csúcsán lógáz a csiga. -
Tapadva himbál, lassan nyúl ki szarva s az érzékeny világba ágazik. Most megrázza magát egy fiatal fa s egyszerre szökőkúttá változik.
Itt is egy, ott is... minden kicsi szélre megremeg és könnyekbe öltözik. Ideges az egész táj, mintha félne a gonosz nyártól amely érkezik.
Öreg vagyok, mért reszketek e nyártól? Ugy járhatnék itt, mint bölcs idegen, ki nyugton és közömbösen megy által izgatott és vajúdó földeken,
s a fákon végiglengő reszketésre ugy nézhetnék, mint táncra süketek, vagy mint aki hitetlen állva nézne egy vak, rajongó gyülekezetet,
valami különös felekezetnek rejtelmes, könnyes szertartásait, ahol a hívők sorra fölremegnek, ha a Lélek szárnya vállukra üt
galambtollával... Óh de engem, engem nem nyugtat meg hogy idegen vagyok: saját kertemben, ennen életemben tolonckocsit váró kitagadott,
s ha vágyatokra nem zeng vissza vágyam és alig izgat már izgalmatok, annál izgatóbb kín lesz árvaságom köztetek, reszkető zöld karzatok!
Cseresnye már csak aszva csügg a légi magasban, madárlábon járható ágakon pár szem... Hogy is szól a régi költőnő? Acron ap acrotaty...
A kajszi is leszedve rég, folyékony arannyá főtt. Langy körte és dicső őszibarack pompáz a törpe fákon, roncs férj karján virágzó húsu nő.
Kéjenc darazsak száj marja. Szilva elég van az idén, kékell a lomb. A mandulának keskeny tokja nyilva. Már jár a róka, kerepel a domb,
érik a szőllő. Mindannyit szeretnéd falni és marni, mint a gaz darázs. De mire magad kedvedig ehetnéd, már vége is van, jön helyette más,
és rögtön azt is elviszi előled s mintha vetítve volna vagy varázs, kapkodja fogadásait az időnek irigy házigazdád, a változás.
Hányszor kinálsz még végig ízeiddel, izgatva halkuló vágyaimat? Óh ha már hoztad, oly hamar ne vidd el, mi még nyelvemnek édességet ad!
Elhajlik az ág ha fölnyulok érte, elgurul a dió ha leütöm. A gyümölcs mely szép, mint a lányok térde, letottyan és eltöpped a füvön.
Sárga levél hull mellé, karikázva. Szomorun nézem, s mintha valami eltörött volna, szeretném vigyázva fölvenni és visszaragasztani.
De jön a szél, s elsöpri ami elhullt, mint érzéketlen szolgálóleány. Ki hozza vissza nyaram? S ha ez elmult hány marad? Tíz? vagy egy? Vagy egyse tán?
Jaj, hogy suhannak! Egyre-egyre gyorsabb, mint őszi napok, év az év nyakán! Kurta a ma, de még kurtább a holnap, és még kurtább lesz a holnapután.
Cookies on Poetry Cove