Ólom-idő! Vajjon egy hétre mától
pünköst is így lesz? Harsány, régi ünnep!
Akkor csupa tüzes nyelv volt a Sátor,
gyujtó, beszédes lángolás a mennyek.
Ma hallgat a harsona, csak a dob szól,
az eső dobja, s mint alélós hinta,
melyen a Szellem szédelegve hopszol,
kél az új tavasz, lendül a bab-inda.
Próbálkozik a nagy harang a ködben,
melyet kásásan kavar a madár.
És minden ébred, csak a nap, a nap nem...
Orfeusz hátranéz, s meredten áll.
Nyujtóznak barlangjukban a vadak,
de a báj-síp szavát hiába lesnéd.
A pünkösti királynők hervatag
trónját restellik már a tisztes Eszmék.
S a rigó csúfol, s a kakuk hebeg,
és úgy fakad ki a pünkösti rózsa,
tövis nélkül, mint oktalan sebek,
vagy fájdalom, mely bosszút állni tompa.