A könnytelenek könnyei

Szavak, ti mondatlan szavak, meddig biztassalak? Mit ültök rokkant ajkamon, mint dermedt madarak?

Avagy enyémek vagytok-é, vagy, rámbízott sereg, apáktól és egy nemzettől örökbe nyertelek?

Jaj, a tábornak, melyben a hadsereg fogva - jaj a kasnak, melyben fájva nyüzsg s ki nem röpül, a raj!

Szálljatok szét, gyötrő szavak! Mit zsongtok itt nekem? Minden füleknek szóljatok, és minden nyelveken,

s zokogva, hajh, hogy annyi szív hiába onta vért, a könnytelenek könnyei legyetek a honért!

Szemeink száraz fellegek, s miként az aszu táj, sivár a lelkünk, zsibbad és nem tudja már, mi fáj.

Tél tél után, év év után, négyszer hajtott a galy, vakon, nagy kényszerek között harcolt a bús magyar.

Harc harc után, nyár nyár után ötször lehullt a lomb: oly híven adta mindenét, s oly ingyen, a bolond!

Ki vérünk ízét ismered, tégy vallást, karszti kő, s ki jól tudod jajunk szavát, vad omszki levegő,

valljatok, magyar csillagok, védjétek a magyart: volt-e dalunk, vagy sóhajunk, mely nem békét akart?

Mint aki méccsel intene balgán, a Nap elé, ugy lobogtattunk álmokat a Szeretet felé.

Szemeink száraz fellegek, s miként az aszu táj, sivár a lelkünk, zsibbad és nem tudja már, mi fáj.

Ó, mécsünk nem világított: házunk’ gyujtotta fel s gyűlölet pokla lett a hely, hol élni, halni kell.

Szakadjatok ki, bús szavak! Sem élet, sem halál: egy őrült nemzet eleven megnyilt sírjában áll.

S a sírt népek veszik körül, öröklő káröröm; és kígyó csúsz a sír fölött, de virág nem terem.

Kígyók közt, marva, fájva, halld, a költő éneke s sziszegve rokkant ajkamon, óh népek nemzete,

egy ezredévből, nagy világ! riadva, földadog - Hazámnak hangja, gyenge bár, de néma nem vagyok.