Mikor megszólalt éjjel a telefon,
az álmok zsúfolt hadseregein
zavar futott át, nem lehetett tudni,
mi történt a különös mezőkön? villám
ütött-e le? tengerek áradtak
s megbokrosodtak a paripák, fények
hintáztak szerte, óriás fálánkszok
hátráltak, tüntek, itt-ott valami
iszonyú lövedék szórta föl a földet és
emberi tagokat szökőkútmódra, s ilyen
kutaktól bugyborgott a csatatér.
A vitézek fejeiket keresték
és lovaik sörényébe csimpaszkodtak.
Hullámzott a sötétség, mindenfelé
betört az ijedt valóság, a szoba
hidege, az ablak keresztje, forogva
mint egy roppant Kapisztrán kezében,
kimutatott a megfagyott téli
utakra ahol soványan integettek a fák.
A holdvilág a tócsa jegén
úgy villogott mint az ezüstkanál
melyet az ómód hipnotizőr
kábítva tart a beteg elé.
Néhány kövér rémmé bugyolált
alak bandukolt lámpással, farkasok
vonítottak messzi a pusztán.
Hideg volt, szörnyű józan és hideg
s az alvó vacogott amint kikelt az ágyból
félig már ébren, fejéből jobbra és balra
az álmok apadó tengerei
húzódtak vissza a rejtelmes szögletekbe.
Úgy ment, imbolygott mint fehér kísértet,
fölkapta a kagylót, beleszólt rémült hangon,
s a messzeségből világos zengéssel
csapott vissza kitáruló
fülébe a hír: »Megszületett a gyermek!«