A házak közé duzzadt zacskókban lóg be a köd.
Óh köd! köd! sivár fal ember és Isten között!
- De az éj fölissza a kételyt és a ködöt.
A sötétség magas bolt az égig az ürön át.
Láthatatlan csillagok ragyognak. Ágyam előtt
a vibráló fekete levegőben megjelen
az Isten! a sötét Isten, a Félelmetes!
De én elszánt daccal furom párnákba fejem
Ő alázatos imáimra korbáccsal felelt.
Én már nem akarok beszélni az Urral! Ur!
Nem atyám! Nem együgyü szivek jó atyja! Ur!
Megsérti őt a bárdolatlan szeretet!
Olykor leereszkedő, de akaratát sohasem értheted.
Én nem tudom a finom udvaronc szavakat.
Ostoba emberi fájdalmam őt untatta csak.
Óh! bárgyu jobbágy voltam, vinnyogó cseléd
most ujból érzem alázatos vállamon dühét.
Nem akarok szólni, gondolkozni se, érezni se.
Minden moccanásom csak uj olaj. S már félni se
tudok, nincs bennem több alázat. Nincs semmise.