Léckatonáim sorban állnak már, pici földem a földből kikerítve, könnyü szál dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan igazságukban; ők a törvény, ők a jog,
erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők, s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e szakadt létben, kizárva minden idegent, de átbocsátva ami még közös maradt
a testvérek közt: táj varázsát, távoli egek pirossát, és a tejnél édesebb levegőt, mostanában ugyan e szeles október hidegét is, aki április
karmosabb öccse - Óh mi edzve karmosabb csökhöz már, kincses tavalyból érkezett bátyák magunk: mit, hízelegni a modern
szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug. Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e
lárma és rángás? Csöndben érik a csira a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd a magvat ami megmaradt kincses tavaly
füvéből és barbár szelekkel ne törődj! Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján vetkőzni csontig a virágokat; jöhet a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd
a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak maradj a tavaly őre! s ha a jövevény lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« - feleld: »A Régi jobb volt!« - Hősi léceid mögött
mint középkori szerzetes dugott a zord sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros képégetők elől pár régi könyvet: úgy dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett
léckatonáid helyén élő orgona hívja illattal a jövendő méheit.
Cookies on Poetry Cove