Mikor lassan, mint hajnal a szürkület organtinjain, oly lassan és oly izzón, mindjobban áttört rajzaidon a Szin; vagy mintha vászon és papír csak függöny volna lelked előtt, mint áttetsző függöny egy fényes és szines színpad előtt,
s nem krétád kenné, hanem életed vetné rá a képeket, s éreztük, a vászon mögött már csak maga a Lélek lehet - a Lélek s lakói: meghitt emlékek, otthoni táj, vén szoba és rokoni arcok, s hány puha asszonyi árny,
Páris visszfénye, s magyar rétek - de nem így ahogy a szürke Rim nevezheti, hanem maga a dolgok névtelen lelke, a Szin, amit minden reggel rájuk csókol istenük, a nap - mikor így lassan és izzón áttörte vásznaidat,
mint meleg lámpák dus fénye a fakó jégüveget: tudtuk, láttuk, hogy hajnal ez, s egy új világ született. Új világ, magyar és méla, s mégis csupa chic, s finom, mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom,
szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül - - - Ím a Nap, a színek apja, az Élet, elmerül; de a virág tovább él s őrzi szinét uj napok számára: így időz még tovatünt lelked világának ezer árnya
kép-függönyödön - óh varázs-függöny! - s amint messzebb száll el életed, mint ki messzebb lép a függönytől s a Fényhez közelebb, mind nagyobb lesz és nemhogy kisebb az árny, mit a függönyre dob: ugy nő előttünk árnyad, amint távozik kedves alakod;
és ami szemeid kincses golyóiból kikölt, szabadon, mint a madár, ha tojása összetört, suhan az Időbe, s friss szemek elé viszi légi ut - csodaszikrák, és tarkállnak még, mikor tűz-anyjuk kialudt.
Cookies on Poetry Cove