Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,
hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója sohase jár ott, a szél; óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bűnös asszony
karcsu vázát megmerítve, majd merítve, majd ürítve kárhozott bús ötven asszony mindörökre töltöget, ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába töltögeti drága nedvét, drága Léthéből merített sohasem elég vizet.
Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk egy-egy lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és sötéten, át a réten,
át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz belémosott bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vízzel körbe folyva nem enyész, nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza
önmagába: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét, majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény tölthetetlen, mint a tenger önmagától megapad és elhúzódik és az
ötven bűnös asszony Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre csak hiába tölti szét. Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal érzőn, mégis öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,
ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel: »Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk, csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból
merítettünk, merítettünk, űrítettünk, fenn a zöldvilágu földön, az aranyos nap alatt - »Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk
rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kívánni? és ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat. »Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és ürítsünk; úgy sem
tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a sötétség nem beszél - « Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony, egymáshoz
mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban alszik
asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.
Cookies on Poetry Cove