TŰNŐDÉS

Virrasztok árva lámpa mellett, Olyan nyomasztó a lehellet, A lég olyan nehéz! Künn a világ vigalma, zajja,

S a “honfiság” lármás zsivajja Tompult morajba vész. Mily felfuvott, önhitt dicsekvés, Kótya-vetye, koncon veszekvés;

Dobot ver az ima; Nincs időnk az időre várni, S mit szánk, szemünk meg bír kívánni, Mind kell, egyszerre, ma.

Remény, öröm jelzője-é ez? - Oh félek, inkább vesztet érez, Ki élni így siet; Mint a hajósnép örvény szélén,

Már csak néhány percet remélvén, Élvbe dől - s elsülyed. S mindezt a költő némán lássa? Nem volna-é szent hivatása

Mellt szegni ellenök: “Megállj, korán e lázas eszmék. Kitartás! A küzdőkre lesz még Idő, pihenniök.”

Hajh, volt - alig egy emberöltő - Szebb korszakunk, midőn a költő Zenghetett szózatot; Betölté égi hivatását

És tisztelék Olymp varázsát És meghallgattatott. Oh ti dicsők, kik telve hittel, Haladtatok szent ihletettel

Az ifjodás terén; Az éjhomályból fölverétek Régi dicsőségünk’ - s tiétek Volt a legszebb remény.

Aztán te, pezsgés nemzedéke! Dalodban harcok lángja ége, Mely gyújt, hol megjelen: Buzdítva mást, csatára kelni,

Ágyuk zajában énekelni! - Tied volt a jelen. De sőt ti is, kik tört reménnyel Küzködtetek tiranni kénnyel,

Viselve láncait: Tudtátok, él, bár csendbe némult, A nemzet s a megélt dicső múlt Volt a jövőre: hit.

Volt célotok, mely vont előre; Szent küzdelem a költő bére, S ha zenge ajkatok, Akár csatán, veszélybe híva,

Akár rabláncon, rejtve, tiltva: Egy nemzet hallgatott. S megértett és figyelt reátok, Veletek érze, ti valátok

Testében az ideg. Mily pálya, így, magasba törni, Vagy a kétségb’esést kiölni, S táplálni a hitet.

Ma álmainknak, íme, vége. - Ha felvillan multunk emléke, Fáj tőle a jelen: Fáj a dics, amit elfed a múlt,

Fáj a viszály, mely ím megujult S megujul szüntelen. Nem áll magasztos cél előttünk, Mint szétriadt nyáj tépelődünk,

Megrezzent bármi nesz, A holnap is már fél-sötétség, Lépnénk, de visszatart a kétség, A tett aggályba vesz.

És a költő buzdíthat-é mást? Ki még nem élt, csupán csalódást, Hirdethet-é reményt? Futók ösvényét hogy jelölje?

Az égi láng eltünt előle, Nem lát semmerre fényt. S ha szólna is tán, - hangja elhal; Ki érti, annak biztató dal

Kételyén nem hat át; Ki meg vakon hisz s ront előre, Reá zúg a kételkedőre: “Eladtad a hazát!”

S átok, gyanu, gúny égve terjed, - Mindig erősebb lángra gerjed E szenvedély loha A vész ütött törzs így kiépül? -

Igen, fattyusarj nő tövébül A fa, félek, soha.