ELFRIDA

Furcsán esett, de megesett Hajdanában ez az eset, Hajdanában, danában, Ködös Britanniában.

Edgar, angolok királya, Gyászos özvegységet ére, Sírt-rítt, majd meghalt nejéért, Nem lelt balzsam-írt sebére:

No de mégis csak begyógyult, Nem telt belé csak néhány nap, Mihelyt hírét vette egy szép Devonshirei gróf-leánynak.

Jött a hír, - volt aki hozza, A királyok lelnek enyhet, Mért is tartanának másért Jött és sugta: aki meghalt

Magok körül annyi renyhet, Hadd nyugodjék lenn a sírban, Szép virág vár, rózsabimbó: Menj, szakítsd le, Devonshireban.

Edgár szegre tette a bút, S küldte Athelwold vitézét: Kósza hírnek nem hiszek, menj, Mindent szemre véve nézz szét,

S ha oly szép, mint híre mondja, Magam megyek jegyváltásra - - Pénzt, paripát, leánynézést Sohase bízz másra!

Ment Athelwold, Devonshirenek Grófi kastélyát elérte, Látta Elfridát, s szívének Verésitől dobban vérte; -

Mind a hírt, mely szállt felőle, Rút hazugságnak találta, Mert nem bimbó, rózsabimbó, Szép kifeslett rózsa várta.

Szép kifeslett rózsa: szirmán Megáll a szem önfeledve, Kelyhén mintha ott ragyogna A hajnalnak perge nedve,

Ez az arcpír, - áttűnik mint Fátyol burka ért gyümölcsnek, Talán szellő is lefujja, - Eszét venné bármi bölcsnek.

Könnyű menni követségbe, Ország dolgát sütni-főzni, Járni-kelni hadsereggel, Ellenségeket legyőzni;

De ifjúnak szép leányért Menni másnak jegyváltásra, - - Pénzt, paripát, háztűznézést Sohase bizz másra!

Szíve lett úr, és Athelwold Feledé, mi ügyben járt ott; Telt az idő, egy nap, két nap, Hetek óta mulat már ott;

Csinos ifjú szép leánnyal Mindig együtt, reggel, estve, - S egyszer, íme, csak belépnek Az apához, áldást esdve.

Gazdag ifju, ős családból, A királynak is kegyence, Hajdanában is, miként ma, Az ily kérő várt szerencse;

Az apánál kész az áldás, S a nászt csakhamar megülik: “Te az enyém, én a tied, Ásó, kapa, mind a sírig!”

S elindulnak a királyhoz. Csak most főtt Athelwold agyja, Hogyan adjon neki számot? Valljon-e, vagy jobb: tagadja?

Mi lesz a gonosz csalásnak Legjobb leplezője, örve? Hosszú az út s tekervényes, Tekervényesb az ő terve.

Hosszú az út, mégis annak Hej, mi hamar végit érik; De Athelwold úr fejében A kimentő terv nem érik:

Látszik is már a királyvár, Esti napfény megragyogja, De nem fejlik, ki nem bomlik Athelwold tervének bogja.

Hogy beértek este, későn, Félre-úton, útca-zugban, Félre-lakba vitte hölgyét, Kandi szemtől rejtve, dugva.

Egész éjjel terveket főz, Egyet eldob, mást határoz, S alig virrad, sebbel-lobbal Megy sietve a királyhoz.

“Jó királyom, hát jelentem, Itt vagyok már, itt van a lány; Hejh, de rászedett a híre! Ha csak szép nem volna, hagyján!

De nyomorék, sánta, törpe, Háta púpos, válla kajsza, - Arca torz és szeme bandzsal, Egyik csára, másik hajszra.

“Mit tegyek? Tudák a célom, Ha otthagyom, nyílt gyalázat, Féltem, a lány dölyfös apja Még királyom ellen lázad:

Elvevém hát magam. Aki Tisztében ily híven fárad, Ennyi önfeláldozásért Megérdemelne egy várat.

“Meg, egy várat a királytól, Félre-tájon, messze-innen, Hova ezt az új menyecskét Még ma el lehetne vinnem.

Még ma, hogy ne lássa senki, Meg ne tudják, hogy mi csúnya, Ne legyen ő, s véle én is Mind az udvarnépnek gúnya.”

“Jó; tied ős Westwood vára; Rejtve léssz ott, s mégse messze; Rengeteg közt áll, s ne félj, hogy Akárki is fölfedezze;

Én nem engedlek nyomozni, S mint az éj rejt ott az a lak; De magam, mivel kegyellek, Nemsoká meglátogatlak.”

Hej! Athelwold most akadt meg, Hisz csak éppen őt kerülte, Gondolá, majd messze tájon Lopva, víg zaj pezsg körülte;

S íme, rab lesz, s kéz alatt is. Tépi üstökét, sóhajtoz, Hej ez asszony, szép menyasszony Még fejére mennyi bajt hoz!

S mentek aznap, meg sem álltak, És elértek agg Westwoodba: Ócska kastély, zord, uratlan, Útait fölverte dudva;

Ablak, ajtó, puszta termek, Ősi képek, minden ásít Messziről már a szerelmes Pár elébe óriásit.

Vén, unalmas ősi fészek, A világtól elfeledve. Szép arának ide bújni Ugyan hogy lehetne kedve?

S még ha mindezt úgy cserébe Kapta királynői rangért! Hej! Athelwold keservesen Meglakol még e furfangért!

“Ej, de biztos nőm szerelme, Megbocsát ily kis csalást ez”, Gondolá ő, s újra cselt főz, S Elfridának vallomást tesz:

“Szép szerelmem, megbocsátsz-e! Nagy a bűn, mit elkövettem, De szerelmem, mit legyőzni Nem birék, kimenti tettem.

“A király vágyott kezedre, S külde engem, hogy vigyek hírt, Igaz-e, hogy szép vagy? Ó szép, Szívem ellenállni nem bírt.

Megigézett ajkad, arcod, Szemöldöd mosolygó íjja, Mindent elfeledtem, azt is, Mi lesz e feledség díjja!

“Megvan; késő lenne bánni, S most bocsánatért könyörgök. S aztán, - látod, egész kart kér, Ha kisujjat kap az ördög -

A király jő látogatni: Kérlek, ó segíts cselembe’, Ne igézd meg, ó ne légy szép. Csúfnak öltözz, bár selyembe.

“Fess bibircsókat magadra, Húzd le szád, félszemre sandíts, Hátad, melled tömd ki púppá, Állva görbedj, járva sántíts,

A szókat szuszogva ejtsd ki S tettesd magad félbolonddá: Erre sem jő többet Edgár, Csak ez egyszer tegyük lúddá.

“S akkor itt mi vígan élünk Ment leszünk háborgatástól: A királynál meg se sejtik, Hogy e vén vár kit palástol;

S mint galambok halk falombok Csendes árnyán, rejtezünk itt: Boldog ketten, elfeledten, S hozzánk nem bocsátva senkit.”

Tyhű, Athelwold, nagyba fogtál, Tudod, hogy nőd mire kérted? - Mondd, hogy menjen tűzbe, vízbe, Talán kész megtenni érted;

De hogy a világ elébe Csúfnak öltözködve álljon No hisz nőt ilyesre kérni Soha senki se próbáljon!

Ráfigyelt a jó tanácsra, S gondolá Elfrida bölcsen: “Majd bizony, ha trónra hívnak, Éltem ez odúban töltsem?

Hű szerelmesnek fa-kunyhó, Remetelak, szép ez elvben, De mikor oly rettenetes Unalmas a kivitelben!”

De csak hallgat. És Athelwold Fütyörészve várja Edgart: “Majd ha látja, hogy lecseppen, Hogy fut innen vissza mindjárt!”

S alig várja. Őrtoronyban Ül egész nap vizsga lesbe’, Végre jő - hírt ad nejének, S viszi Edgart egyenest be.

Ő se látta még, s kíváncsi, Hogy alakult neje vázzá; S ajtót tárva a királynak, Mohó szemekkel vigyázá,

Hol van a szörny, ül-e, áll-e?... Betekint és összedermed, Mert a szép Elfrida áll ott, Gyönyörű arc, deli termet.

Soha sem volt ily igéző; Egy tekintettel szívet gyujt. Halkan bókol a királynak, S üdvözölni őt kezet nyújt.

Ez fülig szerelmes immár, Zavarodva visszahökken, Sok idő kell, míg beszédök A szokott vágásba zökken.

Hanem aztán meg sem állna, S Edgár ámul e varázson; Szó szavat vált, bókra bók foly, Csak Athelwold ül parázson.

Jaj, neki most vége, Edgár Rájött a csalásra - - Pénzt, paripát, feleséget Sohase bizz másra!

Hanem Edgár szót se mond rá, S nem is látszik, hogy neheztel; Athelwoldhoz nyájas, és ez Hitet, reményt még se veszt el:

“Hátha neki még nem is szép, Vagy, mivel kegyelt, megenged.” Ily reményt táplál magában, Vagy csak jobban mondva, tenget.

És az estét vígan ülik, A király vadászni kíván. Nagy parancs megy a falukba, Ezer hajtót összehíván.

S másnap estig a vidéknek Rengetegjeit fölverték. De Athelwold este eltűnt, S reggel szíven szúrva lelték.

Ki a gyilkos? Vajh ki tudná? Edgár hasztalan kutatja; Eltemették grófi fénnyel, Szép Elfrida elsiratja;

Gyászol pár hetet, s ki hinné? Ekkor nászt ül a királlyal. - Tüzes ifjú leány-nézést Soha magadra ne vállalj!

Edgár sem nősülne többször, Ily hűbele-balázs-formán! Király lett az új királyné, És a kormány papucs-kormány.

Véneknek nincs kelti, ifjak Jutnak fő-fő állomásra, - Pénzt, paripát, feleséget Sohase bizz másra!

Furcsán esett, de így esett Hajdanában ez az eset, Hajdanában, danában Ködös Britanniában.[1]