Mint purgatorium, kietlen, bús, setét, Hol megtört vezeklő várja ítéletét, Hol a lét epedés, az idő végtelen, A lelken, mint köd ül aggasztó sejtelem, -
Hol Damoklesz-kard függ mindenik fej fölött, S mint puszta szirten egy csoport hajó-törött, Összebuj úr, szegény; nincs koldus, nincs király, Bölcs és bolond csak azt tudja: hol mije fáj;
S Lázár, a nyomorék, Lancelot, a büszke hős, Simon, a bélpoklos, és Sámson, az erős, És Salamon, a bölcs, Markalf, a félbolond, A gyáva Absolon, a vakmerő Roland,
Gottfried, a jó, kegyes, Filep, a zord s komoly, Itt már egyforma mind, sorsuk közös nyomor; Igy mulik perc, nap, év, száz év, örömtelen, De bármilyen hosszú, gyötrelmes a jelen,
Nincs veszve a jövő s félig kihalva bár, Felcsillan még nekik egy-egy reménysugár; Egy szalmaszál, melyhez kössék az életet... Ilyen hely volt, hová egykor sorsom vetett. -
Sivár, rideg tanyán szánalmas társaság, Kit egyenlővé tett egyenlő árvaság, Egy ínség, egy nyomor, ki-kinek önbaja, Egyenlő reménynek hajszálnyi fonala.
De e bús nép közül két tünemény kivált: Az egyik ifjú lány: kerub, ki földre szállt, Hozván az egekből derűt, mosolyt, reményt, Ragyogó csillagból egy-egy darabka fényt.
Ifjú, vidám kacajt, szikrázó szellemet, Az ég kékjéből csent színnel festett szemet, Pezsgő vér ingerét, tavasz friss bimbaját, Hogy aki rátekint, felejti önbaját,
S megenyhül. A másik pokol csúf fajzata, Ocsmány ördögfiók, rút mint az éjszaka, Sovány koszos kis eb, didergő, torz, sülye,
Mint halál-bagolyé mered szét tág füle, Összecsapzott szőrét sárcsimbókok lepik, Ránézni förtelem; rugják, ütik, verik, Elűzik mindenütt, nyugtot seholse lel,
Mindenki arra vár, bár éhen veszne el! S im ő a Tiszta, ő, leküzdve undorát, Magához öleli, mint régi, hű barát, Eteti, ápolja, becézi gondosan...
... Ott, hol kiről-kiről hiven beírva van, Jó, rossz, miről egykor be kell számolnia, Egy szót írnak be most: misericordia.
Cookies on Poetry Cove