Kinek nyúlfarknyi a reménye S többé se kér se vár sokat: A multban él, ez ócska lom közt Tesz-vesz, keresgél, rakogat.
Emlékeimmel olykor én is, - Mint rongya közt egy vén szipó - Elbíbelődöm: ilyen emlék Ama fentírt vándor cipó.
A tékozló fiú regéjét Sokan csináltuk újra már: Én nem vagyont, kincset pazarlék, (Apámnak is lett volna bár!)
Hanem jövendőt, biztos állást, Meg ami erre útnyitó, Légvárak-, ábránd- s délibábért... Tanulság: egy vándor cipó.
Hogy aztán a goromba élet Jeges zuhannyal önte le: „Megyek - kiáltám - vészes út ez, Vissza megint bölcsőm fele!”
Ma fizetés-nap; húsz forintra Jut húsz krajcár „proporció”: Harminc gyalog mérföldre abból Kifutja... egy vándor cipó.
Mondám s tevém; - a dél-ebéd már A nagy országuton lele; Sebaj! kinek hátán a háza És kebelén a kenyere.
De majd az estve!... hátha rablók... Eh! nincs velem sok földi jó: Egy zsebkendőbe minden elfért: A gárdrob és vándor cipó.
Egy bot talán jó volna mégis - Ahol egy tört „lógó”-darab! Ettől ugyan valódi medve Nem fél; de képzelt megszalad.
Most éjszakára fel, a „bércnek!” Előttem rónaszéki só Megy sok szekéren: biztosabb már A vándor és vándor cipó.
Kérdik: ki és mi? hova mászkál? Hang csúfos, a nyelv idegen; Szepeg biz ő, s azt mondja: dászkál. Most haza indult betegen.
Bükkös tetőn éjjel kifognak, Pór-élc megöklel, mint tinó: De tűznél, mit kazalba raknak, Jólesik a vándor cipó.
Hűs hajnalon (még mind üressen Lógtak ki a járom-szegek) Bucsút köhintve, megiramlva - S a késő hajnalig, megyek.
Ott száraz ágból, korcsma végin, Lombsátor a közös „ivó”: Ott deszka-pad lapít deszkává, S párnám csak a vándor cipó.
Hanem a szép táj bűvöl így is, Oh, ifju könnyedvérüség! Ím ott dülőnkint a hegyoldal Harmat-szivárvány színben ég;
Lent, sziklavölgyben, fakupával Csurgó kinál, oly csábitó! Az útas keble megtelik... de Bezzeg fogy a vándor cipó!
Bérc elmaradt; tölgyes lapályon Visz útam, napja már negyed; Tölgy sincs azontúl, - visszanézve Látom csak a kéklő hegyet.
Posványiban, mint lomha sertés, Ferdőzik az ecsedi tó; Rekkent a hév nap, útas izzad, Bár könnyű a vándor cipó.
Egy híd megől hajdú behajszol, Gazdája kérdi: „Útlevél?” Az nincs bizony, - de iskolából Van bizonyítvány, még kevély.
Az isten áldja! elbocsátott, Lévén maga, mint neve, Jó: Így szabadult a „fogdmeg-eddmeg” Körmébül vándor és cipó.
Égő homokban, itt a „város, - Amott a nagy kollégyiom Hátall ki, mint szamár a nyájból: Maradj te, zárt paradicsom!
Hogy szem ne lásson, félre csaptam Egy útcán (neve is „Csapó”); Pénz nincs, kerűlöm a „kenyér-sort”: Pedig hol a vándor cipó!?...
Az elfogyott, erőm is elfogy; Már útban egy egész hetem; - Itt pap lakik, tán könyörűl is: Bezörgetek - nem tűrhetem!
Elborzadék... ha rám rivallna: „Pusztulj, csavargó, naplopó!” S lekaptam újjom’ a kilincsről: „Adj lelket még, vándor cipó!”
Elérem végre a szülőhont; Fedd és gunyol rokon; barát, Csak egy nem: az anyai szívnek Érzém üdítő sugarát.
Ezt nem felejtém soha, ámbár Lettem suhancból nagyapó, Ezért méltattalak dalomra Téged, szerény vándor cipó.
Cookies on Poetry Cove