Sűrű setét az éj, Dühöng a déli szél, Jó Budavár magas Tornyán az érckakas
Csikorog élesen. „Ki az? mi az? vagy úgy -” „Fordulj be és alugy Uram László király:
A zápor majd eláll, Az veri ablakod.” A felhő megszakad, Nyilása tűz, patak;
Zúgó sebes özönt A rézcsatorna önt Budának tornyiról. „Miért zúg a tömeg?
Kivánja eskümet?” „A nép, uram király, Csendes, mint a halál, Csupán a menny dörög.”
Megcsörren a bilincs, Lehull, gazdája nincs: Buda falán a rab - Egy-egy felhődarab -
Ereszkedik alá. „Hah! láncát tépi a Hunyadi két fia -” „Uram, uram, ne félj!
László, tudod, nem él S a gyermek, az fogoly.” Mélyen a vár alatt Vonúl egy kis csapat;
Olyan rettegve lép, Most lopja életét... Kanizsa, Rozgonyi. „Kettőzni kell az őrt,
Kivált Mátyás előtt!” „Mátyás, az itt maradt, Hanem a többi rab - Nincsen, uram, sehol.”
A felhő kimerült, A szélvihar elült, Lágyan zsongó habok Ezer kis csillagot
Rengetnek a Dunán. „El! míg lehet s szabad! Cseh-földön biztosabb.” „Miért e félelem?
Hallgat minden elem Ég s föld határa közt.” Az alvó aluszik, A bujdosó buvik;
Ha zörren egy levél, Poroszlót jőni vél Kanizsa, Rozgonyi. „Messze még a határ?
Minden perc egy halál!” „Legitten átkelünk, Ne félj uram: velünk A gyermek, a fogoly.”
Az alvó felvirad, A bujdosó riad; Szellő sincsen, de zúg, Felhő sincsen, de búg
S villámlik messziről. „Oh adj, oh adj nekem Hűs cseppet, hű csehem!” „Itt a kehely, igyál,
Uram, László király, Enyhít... mikép a sír!” Állj meg, bosszú, megállj: Cseh földön ül a rab;
Cseh földben a király, Mindég is ott marad, De visszajő a rab...!
Cookies on Poetry Cove