A radványi sötét erdőben Halva találták Bárczi Benőt. Hosszu hegyes tőr ifju szivében; „Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!” Kastélyába vitette föl atyja, Ott letevék a hűs palotán; Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után Hever egyszerű ravatalán. Állata őrzeni négy alabárdost: „Lélek ez ajtón se be, se ki...”
„Hátha az anyja, szép huga már most Jönne siratni?” - „Vissza neki; Jaj, ki parancsom, élve, szegi!” Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. - Maga, pecséttel, „hívja tetemre” Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú: Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó, Déli verőn sem süt oda nap; Áll a tetemnél tiszti pörosztó, Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap. „Jöjjenek ellenségi, ha voltak!” Jő, kit az apja rendre nevez; Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez: „Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez.” „Hát ki?...” riad fel Bárczi sötéten, „Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem Váddal az önnön szívemig ér: Mindenki gyanús nekem, aki él!” „Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia: Fáj nekik a hőst véribe’ látni, S nem harc mezején elomlania. Erre se vérzik Bárczi fia.
„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja... Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!” Megkönnyezetlen senki se hagyja, Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint. „Jöjjön az anyja! hajadon húga!” Künn a leány, már messze, sikolt; Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt: Marad a tört vér - fekete folt. „Jöjjön utolszor szép szeretője, Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre, Arca szobor lett, lába gyökér. - Sebből pirosan buzog a vér. Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy: Iszonyu az, mi oda nyilallik!... Döbbenet által a szív ere fagy: „Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást - mint lebüvölten - Hallgat el, aztán így rebegi: „Bárczi Benőt én meg nem öltem Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki. Bírta szivem’ már hű szerelemre - Tudhatta, közöttünk nem vala gát: Unszola mégis szóval „igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát. Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!” S vadul a sebből a tőrt kiragadja, Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja S vércse-visongással rohan el. Vetni kezet rá senki se mer. Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell; Dala víg: „Egyszer volt egy leány, Ki csak úgy játszott a legénnyel, Mint macska szokott az egérrel!”
Cookies on Poetry Cove