Volt egy anyának (így szól a rege) Két szép leánya, édes gyermeke. Az egyik felnőtt szűzek dísze már, Dús szőke hajjal, mint a napsugár,
Szemében, a menny távol kéke, mélye Alatt, rejtelmes, égő szenvedélye; Arc és idom, szendén borult kebel - Szobrász minőt márványra nem lehell; -
Míg zárt tökélyben ott áll az egész, Mintegy magából ellebbenni kész. Kis húga pajzán, dőre, csacska gyermek; Ki játszva ingerel, bosszantva nyer meg:
Omló hajának éjszin fürtiben Nagy szenvedelmek láza még pihen: De már tüzével, öntudatlanul, A szem sötétje játékot tanul;
Nem ég, de már gyujt; a vér-elfutottan Piros arc és ajak majd csókra csattan; Nem vágyni - bírni késztő az alak: „Várj, lepke, várj rá! hisz’ elfogjalak!...”
Könnyelmü, csalfa, játszi, tetszi, testi, Az élet-inger duzzadt színe festi. Két vérrokon, de oly más-más elem: A Színmüvészet, s nénje: Költelem,
Kézen soká az ifjabbik leányt Vezette nénje gondos őr gyanánt. Elvitte Hellas omladékihoz, Hol oly örömmel, annyit álmodoz;
Mutatta néki az apák erényét, Szeplőtelen dicsőség tiszta fényét; A hőst, ki vív honáért, s aki hal: Zrínyit, Keményt, a két Hunyadival.
És járt vele magános útakat, Hol bérci csermely könnyez és szakad; Tanítá, mit zeng a szellők sohajja, Miért pirul az ég rózsás karajja;
Madár a lombon mennyi bút nyögell, Mitől hasad meg fönt a bérckebel; A holdas éj miért oly sápatag, Szélcsöndben is mi rezzent ágakat; -
Tanítá néki: a bűn mily galád; - A hon szerelme szózatos dalát; - S mind, amiért ő lelkesül maga, Utánarebegte öccse ajaka.
De nőtt a gyermek, s a hiú dalon Elfogta benső titkos únalom. „Mit nékem - így pöröl - bérced, köved! Miattam a nap szállhat s feljöhet...
Cookies on Poetry Cove