Ropog a tűz, messze süt a vidékre, Pirosan száll füstje fel a nagy égre; Körülállja egynehány fa, Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak Szép legénye, szép leánya. „Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni! Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel, Lakodalma lesz az ősszel. - Tegyetek rá! hadd lobogjon: Te gyerek, gondolj a tűzzel.
- Dalos Eszti szép leány volt, de árva. Fiatal még a mezei munkára; Sanyarú volt beleszokni: Napon égni, pirosodni,
- Hüvös éj lesz, fogas a szél! - Derekának hajladozni. Deli karcsú derekában a salló, Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes, Kerek arca, maga mellyes, - Teli a hold, most buvik fel - Az egész lyány ugyan helyes.
Tuba Ferkó juhot őriz a tájon: Juha mételyt legel a rossz lapályon, Maga oly bús... mi nem éri? Furulyája mindig sí-ri,
- Aha! rókát hajt a Bodré - Dalos Esztert úgy kiséri. Dalos Eszti - a mezőre kiment ő, Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok, Odahagyta kis tanyájok’ - Töri a vadkan az „irtást” - Ne tegyétek, ti leányok!
Szederinda gyolcs ruháját szakasztja, Tövis, talló piros vérit fakasztja; Hova jár, mint kósza lélek, Ha alusznak más cselédek?...
- Soha, mennyi csillag hull ma! - Ti, leányok, ne tegyétek. Tuba Ferkó a legelőt megúnta, Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri, Maga halvány, dala sí-rí: - Nagy a harmat, esik egyre - Csak az isten tudja, mér’ rí.
Szomorún jár, tébolyog a mezőben, Nem is áll jól semmi dolog kezében; Éje hosszú, napja bágyadt, Szive sóhajt - csak egy vágyat:
- De suhogjon az a munka! - Te, halál, vess puha ágyat. Ködös őszre vált az idő azonban, Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki: Temetőbe költözött ki; - Az a Lombár nagy harangja! - Ne gyalázza érte senki.
Tuba Ferkó hazakerűlt sokára, Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára; Ki-kimén a temetőbe Rossz időbe’, jó időbe’:
- Kuvikol már, az ebanyja! - „Itt nyugosznak, fagyos földbe.” Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon, Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze, Dalos Eszti hangja közte, - Ne aludj, hé! vele álmodsz - Azt danolja: „gyere! jöszte!”
Nosza Ferkó, felszalad a boglyára, Azután a falu hegyes tornyára; Kapaszkodnék, de nem éri, Feje szédűl: mi nem éri?...
- Tizenkettőt ver Adonyban: Elég is volt ma regélni. -” Lohad a tűz; a legények subába - Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben Repül egy nagy lepedő fenn: Azon ülve muzsikálnak, Furulyálnak, eltünőben.
Cookies on Poetry Cove