TÉLBEN

Álmodám tavasszal, Szép, derűlt, virágos tavaszi napokkal; Zöld berek aljában susogó szellővel, Csevegő patakkal.

Jártam új mezőn, hol Ménták illatoznak oldalán az érnek, Mely az őszvetés közt elbolyong, de ismét Azon helyre tér meg.

Hullámzó vetés közt Búvócskázik a fürj; suttog a nő: „vá-vá”, Nyomon űzi a hím s három pitypalattyot Örömmel kiált rá.

Majd egy nyúl szökik fel S indul az ugarnak, gyorsan karikázva; „Elébe! elébe!” kurjogat a szántó Ösztökéjét rázva.

Elkiséri szemmel Ameddig belátja, csaknem az égaljig; Most szólítja ökrét, szánt, szánt csöndesen, csak Síró füttye hallik.

Kis pacsirta is szánt, Mint a szegény költő, fényes levegőben: Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban... Hallgat leesőben.

Karimás kalappal A juhőrző gyermek meglopni akarja; A madár tovább száll, s a fiú mérgében Nyáját megzavarja.

Szöszke fürtű bárány Át- meg átszökdécsel a zöld hantu mesgyén, Anyját, aki most a nyáj közé vegyűlt el, Bégetve keresvén.

Távolabb a csorda Szanaszét fehérlik, mintha ott valaki Széjjel a pázsitra szép mosott ruhákat Terített volna ki.

Túl a kékes erdő, A tájnak sötétebb keskeny karimája; Jól kilátszik, mert még délibáb nem önte Árvizet alája.

Száz meg száz madárhang Szól az árnyas erdőn, titkait beszélvén; Bokorról bokorra lomha kakuk szállong Szellős róna szélén.

Olvasatlan ígér Hosszu, hosszu évsort, melyből egy se tölt el, Melynek mindenikén örökös tavasznak Reményszíne zöldell. -

De oly hűs az erdő És a tiszta égre felhők gyülekeztek: Hallom a szélzúgást, arcomon is érzem - Szinte fázni kezdek.

Ah, vagy úgy!... szobámat Hosszu éj kihűté s nyughelyemen fázom: Künn vad förgeteg száll, az kotorja szárnyát Röptiben a házon.

Hold-, vagy hóvilág ez, Mely a telet éjjel sem hagyja feledni? Vagy talán a nap jő, unalmas robotját Így-úgy elkövetni?...

Kívül a hideg szél Sűrü apró pelyhet csapdoz ablakomba; Benn fagyott virágok: a szeszélyes télnek Dús virágu lombja.

Mily sivár ez a tél! Vastag hó takar be udvart, házi kertet; Országuton is csak az jár mostan, akit Isten átka kerget.

Országut... hol az most A mezőt borító tenger hólapályon? Itt-amott ha látszik ut nélkül bolyongni Egy magános lábnyom.

Az is elvesz egyszer: Két sarut találni s emberlábat abban; Erdőn farkas ordít; a síkon esik, fú Mindig vastagabban...

Hagyjuk e zord képet, Hisz’ ez a való, ez sivatag életem: Deríts szép álmokat örökzöld tavaszról Oh költészet! nekem.