Az öreg úrnak van egy tamburája, S mikor az ihlet s unalom megszállja, Veszi a rozzant, kopogó eszközt S múlatja magát vele négy fala közt.
Nem figyel arra deli hallgatóság, Nem olyan szerszám, divata is óság: Az öreg úr (fél-süket és fél-vak), Maga számára és lopva zenél csak.
Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő, S mit összelopott mai zene-költő, Öreg úrnak egyről sincs tudomása; Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.
Mind régi dalok, csuda hangmenettel: Váltva kemény, lágy, - s magyar a némettel; - Hegyes-éles jajja úti betyárnak, Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.
Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb Hangnembe a húr lebukik, lebágyad’, Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel... Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.
Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő - Tiszta remekké magába’ szülemlő - Pendűl, melyen a tánc tétova ringat, Mint lombot a szél ha ütemre ingat.
Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt; A hitújítás kora szűlte még azt: Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve, Vagy erős hittel Istenhez emelve.
Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná Kopogójábul - csak képzeli hozzá; S ha nem sikerül kivitelben a dal: A két öreg szerszám egymásra utal.
De azért nem tűri rajta meg a port; Emlékezetes neki minden akkord; Egy hang: s feledett régi dalra émed - Szövege cikornyás, dallama német.
Az öreg úr így, dalai közt élve, Emlékszik időre, helyre, személyre: Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.
Néha egy új dalt terem önkint húrja, S felejti legott, már ő le nem írja; Később, ha megint eszébe ütődik: Álmodta-e, vagy hallotta? - tünődik.
Sokra bizony már alig viszi dolgát: Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”; Nem is a művész babérja hevíti, Csak gémberedő ujját melegíti.
Gyakorold is, amit valaha tudtál; Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál; Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre, Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.
Cookies on Poetry Cove