TÁJKÉP

Füzes Tiszaparttól Biharig egy róna, Mintha sebes árvíz meggyalulta volna; S ha Belényes ormán fölkel a nap reggel: Végignézhet rajta, még álmos szemekkel.

Nincs azon hegy és völgy; itt-ott egy fa törzse, Távol rengetegek szétszórt előörse; Vagy kerek erdőcske messzi láthatáron, Mely alá kiönt még a dél vize nyáron.

Nincs halom a téren, vagy csak eltévedve, Mintha olykor a föld buborékot vetne; Azt is emberi kéz ásta-véste, látszik, Hogy alá temesse egyikét a másik.

Hova lőn hajléka? várműve? temploma...? Csak temetőjének maradt reánk nyoma. Hol vigadt? hol küzdött? imádta Istenét...? Csak sírhalma látszik, mely őrzi tetemét.

Szántogat a gazda, síró füttye hallik, Barázdája a domb oldalán felhajlik, Csak, hová tinói már nehezen másznak, Tetejét hagyá meg a botos juhásznak.

Ugaron a bojtár legelteti nyáját, S dombtetőn ríkatja gyenge furulyáját, Maga pedig hozzá keservesen mormol: Nem tudja, mi leli odafent az ormon.

Nem tudja, hogy a hely, hová lábát teszi, Hány derék vitéznek csontjait fedezi; Nem tudja, hogy emlék minden legkisebb hely: Hogy a Haza teste mindenütt egy sebhely...

Nyugodj, vén dalia! becsülettel nyugszol. - Én pedig kijártam, és én ültem sokszor A kis domb süvegjén, ott az ér-oldalon, Melynek neve ma is, mint régen, Testhalom.

Oda járt ki hozzám a beszédes Monda, Mellyel már bölcsőmet ringatá Szalonta; Méltó-e hogy a lant elzöngje? Miért nem...? Alacsony az ember, de magas az érdem.

Nem csak az, kit a hír untalan emleget, Hajta végre dicső bajnoki tetteket: Sok tudott honáért élni halni ollyan, Ki felejtve nyugszik egy hitvány zugolyban.