SZENT LÁSZLÓ FÜVE

Ezer év után még nem irtak nyolcszázat, Hanem legfölebb csak nyolcvan-egynehányat, Mikor László király, magyarok királya, Pogány kun hadakkal háborúba szálla.

Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak, Tőle a vizek is mind megáradtanak, A mező sik-vér lett, mint valamely tenger, Sziget benne a sok halomra ölt ember.

Kivel sebje nem bírt, az vérbe fúladott, A félig elevent megfojtá a halott. Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba, Egy maradt hirvinni messze Kunországba.

Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag: A magyar vitézek ezeken osztoztak; Osztoztak, lakoztak, nagy vígan valának, Itták áldomását a nehéz csatának.

A király ellenben csöndes sátorában Buzgón imádkozva térdepelt magában, Fényes győzedelmét nem tartá övének, Hálát adva érte Ura-Istenének.

De nem hallgatá meg a felséges Isten, Véres háborúkban mivel kedve nincsen, Véres háborúkban, emberáldozatban Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban?

Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza, Bosszúért kiált az az egekre vissza, S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat, Kit a bosszuálló Isten meglátogat!

Akkor is elküldte öldöklő angyalát, Széles e hazában támaszta döghalált, Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak, Hull a fű előtte az éles kaszának.

A vérnek mezején büszhödöző testek Fojtó páráikkal lettek a győztesek, A magyarok pedig omlottak szüntelen, Keserű lett nékik a szép győzödelem.

Minden utca és ház telve döghalottal, De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan, Másszor a holt-testet hordták a mezőre, Most az élő ember futott oda tőle.

Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze, Hamvából kialudt a barátság tüze, Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi, Elhagyták az apát fölnevelt magzati.

Édes anya, látván hogy ajaka kékül, Sikoltva szaladt el beteg gyermekétül: De futósabb lőn a halál sárga lába: Elfogá s leverte az anyát futtába.

A reménység is, mely fogytig ki nem fárad, Rövidebbre fogta most a kantárszárat: Másszor az esztendőt hatvanával mérte, Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.

Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája: Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra, - Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb; Mi öröme annak, aki élve marad? -

A király pedig űlt a földnek porában, Bűnbánatot tartván néma sátorában; Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének, Koronája helyét hamuval hinté meg.

Fennszóval könyörge: „Én uram Istenem! Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen; Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat: Csak népemről vedd le sujtoló karodat.”

Így könyörge László, magyarok királya, Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája: Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek, Mint sirból kijáró halvány kisértetek.

Zúgó mormolásuk hallik már előre, Mintha messzi földről sáskafelleg jőne, Vagy mintha föld alól mennydörgést hallani, S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!

Ahogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma, A király felállott, a népet bevárva; Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni, De mégsem tudá a dolgot mire vélni.

Hiába tolultak a király elébe, Hiába volt mindnek hangos a beszéde, És hiába hallott a király oly sokat: Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.

Végre egy kiállott s telt torokkal szóla: „Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra, Ne beszéljünk ezren, ugy sosem lesz vége, Nem figyelhet mindre király ő felsége.

„Egy a kivánságunk, egy az akaratunk: Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk, Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom, Szóljatok, ha úgy nincs, ahogy előadom.”

Helybehagyta a nép és elcsöndesedett, Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett: „Uram király, László, azt kérdem, tudod-e, Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?

„Oh jaj! tekints végig széles országodban, Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van: Ide s tova elhull néped egész nyája És vadállatoknak lészesz a királya.

„Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot, Azzal meg nem óvod haldokló országod, Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség Csak öregbité a pestis dühöngését.

„Mi az oka ennek? ismerjük el végre: A mi bolondságunk és apáink vétke: Elhagytuk az Istent, elpártoltunk tőle, Ki Szittyaországból kihozott e földre.

„Sovány puszták helyett szép országot adott, Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot, Nagy széles folyókat, halat bennök sokat, Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.

„De többet akaránk tudni az őseknél: Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél, Rátettük kezünket sok áldozó kőre S új Istennek raktunk templomot belőle.

„Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene, Nagy haragra gerjedt népének ellene És monda: erőmet rajtok megmutatom, Elsepervén őket, földjük másnak adom.

„Amit elmondott, azt meg is cselekedte, A szép kútfejeket mind kiürítette, A folyóvizeknek elszelé futását, Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.

„Hiába könyörgünk most az uj Istennek, Hogy szakassza végét a veszedelemnek; Erősebb a régi, az ősek Istene: Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.

„Azért, uram király, kérjük felségedet: Töröld el közűlünk az új tiszteletet, Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza, Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.

„Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni. Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni. És ez egész néped kivánsága pedig, Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik.”

Így beszélt az ember, akkor félre álla; Nagy kiáltozás lett utolsó szavára, Ráhagyá a népség, de a kegyes király Felháborodék a pogány beszéd miá.

Összetette kezét, hogy reszketett belé És nagy indulattal az égre emelé, Maga is felnézett; mindenik láthatta, Mert egész fejével őket meghaladta.

És mint szózatot, mely a pusztában kiált, Hallák imádkozni a felséges királyt: „Hatalmas Uristen! seregeknek ura! Haragod e népre ne gerjedjen ujra.

„Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát, Inkább orvosold meg elméik vakságát; Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak: Teremts csodát nekik: hisznek, mikor látnak.”

Még soká könyörge, mert mozgott a szája Nézvén a magas ég domboru boltjára: Megnyitá azt Isten és látást mutatott, De amit a király csak maga láthatott.

A nép pedig bámul a kegyes királyra, Hamutól megőszült fedetlen hajára, Nézi, nézi, hát csak azon veszi észre, Hogy világosság száll a király fejére.

Megdöbbent a mellök, hajuk felborzadott, Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott, Térdre hulladoztak és úgy könyörgének A nagyhitű király erős Istenének.

A király, végezve buzgó könyörgését, Vissza sátorába intézte menését, Elvonult a sátor benső rejtekébe, Künn maradt ellenben térdepelő népe.

Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel. Szög haját megkente illatos kenettel, Arany koronáját a fejére tette, Aranyos kéziját balkezébe vette.

És kiment a néphez, és hirdette annak: „Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak! Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek; Mert megadta végét a veszedelemnek.

„Gyönge szolgájának mert látást mutatott, Népem orvosává engem felavatott: Jertek el! lássátok s higyetek nevében: A keresztyén népek igaz Istenében.”

Szóla s ment előre, a csoport követte, Pázsitos szép helyre a népet vezette, Tegzéből nyilat tön a felvont idegre, S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.

Megfogadta a nép. Akkor a fejdelem Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen, Kézivét koronás feje fölé tartá, - Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.

A nyil meg süvöltött a levegő égben, Mint egy futó csillag tündökölt reptében, Majd leszállt a földre szárnyasuhogtatva, Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba.

A király pedig ment fölvenni a nyilat, S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt: Ismeretes fűnek volt az a levele, Melynek a nép száján keresztfű a neve.

S monda László: „Ime gazdag kegyelmében Füvet adott Isten csodálatosképen, Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya S megszűn öldökölni a halál angyala.”

Adta kézről kézre, hadd ismerje minden, Ismeré azt a nép, szedett abból menten, Szájról-szájra terjed híre a csodának: A sir szélin állók visszafordulának.

Megszállt a halálnak vészes áradása, Régi medre közzé visszatért folyása, Házakban az élők folyvást szaporodtak, Megsiratva mentek földbe a halottak.

A nép is e dolgot megtartá eszében, Hite megerősült igaz istenében, Nem sovárga többé pogány áldozatra, Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.

A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet, A „keresztfű” helyett ada másik nevet: Felragadt az uj név s a füvet ma is még Szent László füvének híja a magyar nép.