SZÉCHENYI EMLÉKEZETE

Egy szó nyilallott a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom; Éreztük, amint e föld szíve rezdül És átvonaglik róna, völgy, halom.

Az első hír, midőn a szót kimondta, Önnön hangjától visszadöbbene; Az első rémület kétségbe vonta: Van-é még a magyarnak istene.

Emlékezünk: remény ünnepe volt az, Mely minket a kétségbe buktatott: Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az, Napján az Úrnak, ki feltámadott.

Már a természet is, hullván bilincse, A hosszu, téli fásult dermedés, Készíté új virágit, hogy behintse Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

Immár az ég - ah, oly hideg korábban! Irántunk hő mosolyra engede; A négy folyó és három bérc honában Kilebbent a tavasz lehellete;

S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta, Életre pezsdült a kór sivatag; Lassú folyót önérzelem dagaszta, Büszkén rohant le a szilaj patak.

S fölzenge távol a menny boltos alja, Gyümölcshozó év biztató jele, Hallott korán megdördülő morajja - Midőn egyszerre villám sújta le.

Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony: Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!... Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon: Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés, Olcsó időnek hasztalan soka; De vérben, érben a vidám kerengés, Mely szebb jövendő biztos záloga;

Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre, Így összehat kezünk, szivünk, agyunk, Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! - Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

Megrontva bűnöd és a régi átok, Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar; Nép, a hazában nem volt már hazátok: Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.

S mint lepke a fényt elkábulva issza, Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet; Egy-két kebel fájt még a multba vissza: Nem volt remény már, csak emlékezet.

De, mely a népek álmait virasztja, Elhagyni a szelíd ég nem kivánt; Széchenyit küldé végtelen malasztja E holttetembe érző szív gyanánt,

Hogy lenne élet-ösztön a halónak, Bénult idegre zsongitó hatás, Reménye a remény nélkül valónak: Önérzet, öntudat, feltámadás.

Midőn magát ez nem tudá szeretni, Ő megszerette pusztuló faját. Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni, Hogyan viselte súlyos nyavalyád?

És mennyi harcot küzde önmagával? Hány izgatott, álmatlan éjjelen? Míg bátorító Macbeth-jóslatával Kimondá: „a magyar lesz” - hogy legyen!

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta Azt, ami fő, s mindent befoglaló: „Elvész az én népem, elvész - kiálta - Mivelhogy tudomány nélkül való.”

S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny, Bújt az önérdek, fitymált a negéd: Ő megjelenve, mint új fény az égen, Felgyújtá az oltár szövétnekét.

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk, Szétszórt bolyongók a vész idején. Már is tüzénél szent lángra hevültünk, Fénye világol sorsunk ösvenyén.

Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála Enyhet találjon áldó magzatunk! Ez lesz a méltó, a valódi hála Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

De hogy’ kövesse nyomdokát az ének? Némuljon el, lant, gyönge szózatod. Hazám tudósi, könyvet nagy nevének! Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!

Évezredek során mit összejegyzél Honfi-erény magasztos érdemét, Arany betűkkel érctáblába metszél: Abból alkosd Széchenyi jellemét.

Ird azt, ki a pusztán népét vezérli; Ki kürtöl, és lerogy a régi fal; Tarquin előtt ki arcát megcseréli; Fülepet ostoroz lángajkival;

Ki győzni Athént csellel is szorítja; Kit bősz csoport elítél, mert igaz; Ki Róma buktán keblét felhasítja - Elég... a példa fáj: Széchenyi az!

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten Csak hátra néze, mint Lóth asszonya, A nemzet él, a nemzet összeretten, Átfut szivén a nemlét iszonya;

Szól újra: és ím lélek űl a szemben; Rózsát az arcra élet színe fest; Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

Hitel, Világ és Stádium! ti, három - Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít, De a lét és nemlét közti határon Egekbe nyúló hármas pyramid!

Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja, Dőljön nyugatról a sivár homok: A bújdosók előtt el nem takarja, Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

S lőn új idő - a régi visszacsökkent - Reményben gazdag, tettben szapora; A „kisded makk” merész sudárba szökkent; Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.”

Nézd az erőt: hatása mily tömérdek - De ne imádj: a munka emberé - Szellem s anyag, honszeretet s önérdek Mily biztosan lejt a közjó felé.

Majd elborúlni kezde láthatára: Kik műve által lettünk magyarok; Nem ügyelénk többé vezérnyomára, Mi napba néző szárnyas Ikarok.

Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! - S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain, Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal - Egy új Kasszándra Trója lángjain!

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk, Nyugalma egy álarcozott halál; S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk: Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.

Oh, mely írígy sors önző átka vett el, Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? - Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel Tagadnod kelle - a feltámadást?...

Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében Hamvad ne sértse káromló beszéd, Oh, nézz egedből és örvendj e népen, Mely soha így még nem volt a tiéd!

Leomlunk sírodon szent döbbenéssel, A sujtó karra félve ismerünk: De Antéuszként majd ez illetéssel Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra? Hová tekintesz földeden, magyar, Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva Örök dicsőség fénysugárival?

Ha büszke méned edzi habzó pálya, Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz, Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya, Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -

Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja Fékét, s szabályhoz törni kénytelen; Amannak hódol a sziklák csoportja, S Trajánusz híre újból megjelen;

Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve Nyujt Corvin agg várának hű kezet, S az édes honni szót selypíti nyelve - - Széchenyié mindez emlékezet!

Széchenyi hírét, a lángész csodáit, Ragyogja minden távol és közel: Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig Nem értők - Széchenyi szivéhöz el.

Nem láttuk, e szív néha mit palástol Hordván közöny havát és gúny jegét: Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól Őrizze életosztó melegét.

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív, Te, az enyészet ágyán porladó! Késő, de tartozott szent hódolat hív: Egy nemzeté, ím, e hálás adó.

El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! - Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! - Hogy romjaidra s romjainkra hullván, Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

Szentebb e föld, honunk áldott alapja, Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol; Szentebb a multak ezredévi lapja, Mióta, nagy név, hozzá tartozol.

Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket; Az istenülés perci már ezek! Borítsa ünneplő mirtusz fejünket: Reménnyé váljon az emlékezet.

Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé fínomul,

Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Te sem haltál meg, népem nagy halottja! Nem mindenestül rejt a cenki sír; Oszlásodat még a család siratja - Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...

Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal: Egy nemzet gyásza nemcsak leverő: Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, Van élni abban hit, jog és erő!