RÓZSA SÁNDOR

Rózsa Sándor, Rózsa Sándor, Hova lettél? Megvagy-e még, harcolsz-e még, Vagy elestél?

Megvan-e még az a híres Karikásod, Akivel úgy meg-meghajtád A vad rácot?

Derék magyar Rózsa Sándor, Ha magyar kell, Fel is ér a granicsárból Vagy ötvennel.

Mert a félszet kis korában Ha ismerte, Rossz feje volt, a nevét is Elfeledte.

Félni rossz, de jó tartani Néha-néha, Sokszor esik az emberen Kuruc tréfa:

Sándoron is, ki az oka Hogy megesett? Kár volt jobban nem vigyázni Egy keveset.

Kivezeték istállóból Paripáját, Leakaszták a fogasról Karikását,

Fegyvereit összeszedék Egy rakásba: Úgy nyomák meg szegény Sándort Vetett ágyba!

Illyen-ollyan szedte-vette Cudar népe, Így ejtitek ti az embert Kelepcébe?

No várjatok - de itt osztán Megcifrázta - Belékerül ez a játék Öt-hat rácba.

Ennyit mondott. Nem is szóla Másnap estig; Naplementkor kivezették, Hogy elvesztik.

Körülfogták renyhe rácok, Szerviánok, Kopasz szájú hetyke tisztek, Kapitányok.

Rózsa Sándor, megszorultál Most az egyszer; Egy anya szült: innen ugyan Nem menekszel.

Jobb lesz neked könyörögni Térden állva, Mint nyakason bevágtatni A halálba.

Kérne is ő, szépen kérne, De ha nem tud. Körülhordja a szemét, de Nincs egér-ut.

Rést keres a sokaság közt, Merre nyilna; - Azt miveli két szeme, mint A vasvilla.

Kutya madzsar! lement a nap, Este van rád: Add számon a sok jó vitézt, Sok szép marhát.

Egy halálod száz halálnak Semmi ára: Elevenen kínozunk a Másvilágra.

De ha mégis megtanítasz Hamarjában, Hogy kell bánni ostoroddal A csatában,

Rövidítünk a halálnak A cifráján: Hat golyó száll egy fészekbe Szived táján.

Egyet gondol Rózsa Sándor, Hogy attól még Más ember csak gondolva is Elírtóznék.

Ide hát a karikásom Jobb kezembe! Szellőfogó paripámat Fölnyergelve!

Szellőfogó paripáját Fölnyergelik, Hosszú cifra szíj ostorát Előveszik:

Nyerít a ló örömében, Az ostor is Megöleli jó gazdáját Háromszor is.

Rajta, rajta, hív paripám, Karikásom! Nem eleget látott a rác, No, hadd lásson.

Tiszt uramék megkövetem: Egyszer-másszor Így, meg így tett ostorával Rózsa Sándor.

Avval neki! az urakat Verni képen, Jobbra-balra, össze-vissza, Mindenképen.

Szerencsés rác, akinek csak Kék a háta, Hogy a hollónak valóját Ki nem vágta.

Szerencsés rác aki jókor Elfuthatott, Ki Rózsának, ostorának, Helyet adott.

Mint egy szérü, annyi helyen Ő a gazda, Meg sem is áll, míg ki nem ér A szabadba.

Akkor kezdi rossz fegyverét Csattogtatni, Komisz porát nagy hiába Puffogtatni,

Bolond eszét - de már későn - Szánja-bánja, Eb a lelke sok vadráca, Szerviánja.

Fütyülő kis ónmadarak, Fütyüljetek! Lám no, én is vígan futok Tiveletek.

Mit izentek gazdátoknak? Éjféltájban Lakzi lesz a szerviánok Táborában.

Lett is lakzi; megtartotta Rózsa Sándor, Mint azelőtt, meg azóta Egynehányszor.

Kenyerét, borát a rácnak Ő fogyasztá: Barna földet evett a rác S vért ivott rá.