RÓZSA ÉS IBOLYA

Egyszer hol volt, hol nem - régecskén lehetett, S az óperenciás tengeren túl esett, - Volt egy öreg király a tündér világba’, S egy vén felesége, a vasorru bába.

Házoknál temérdek kincs hevert rakáson, Csűrben, kamarában, pincében, padláson: Sok darab gyémántba, mint egy száraz lófej, Szolga és szolgáló csakugy bukdosott fel.

De ami legdrágább gyémánt vala nálok Az nem volt egyéb, mint szép eladó lányok: Apjának édes, de anyjának mostoha Gyermeke, a tündér hajadon, Ibolya.

Mint a kis ibolya, mely nő bokor alján, Szemérmetes arcát fű közé takarván; Úgy virult rejtekben, - nem jártak a lányhoz, Fúvó szél is alig fért az ablakához.

De mint ibolyácska, hiába nem látni, Messze birja kedves illatát bocsátni: Úgy futott szép híre tündér Ibolyának: Kezére királyok, hercegek vágyának.

Megirígylé tőle álnok mostohája; Bémene urához, s így beszélt hozzája: „Apjok! úgy-e bizony, hogy már ide s tova Eladó leány lesz ez a kis Ibolya?”

Dümmögött, s fejével vágott a vén ember: „Hej biz’ - úgymond - felnő a leány, mint kender! Ő ugyan szűkében nincsen a kérőnek: Tudj’ a szösz, melyiket is fogadjam vőnek.”

Erre szólt az asszony: Hátha, lelkem, hátha Még ma minden kérőt szépen elbocsátna: Hogy a mi leányunk nem olyan kivető; Maga jőjön érte az igaz szerető.

„Maga jőjön érte, s nagyra vesse fejét, Ha Ibolyát kéri, a fiatal cseléd: Három nehéz munka lesz nyakába mérve, Ha kidűl belőle, halál az ő bére!”

Ráhagyá az apjok, mert úgy volt kapatva, Mivel a vasorru őtet ugy kapatta, - Királyfiak jöttek, nagy hatalmasságok: De fogukat mind ott hagyá ő nagyságok.

Végre egy királyfi, kinek neve Rózsa, Eltekinte arra, csak látogatóba; Ismerős volt apja az öreg királlyal, Mert egy arany erdőn makkoltak a nyájjal.

Hm! ha tudta volna a vasorru bába, Mi forog Rózsának az esze ágába’... De jó hogy most egyszer rövidebb az esze, Nem lett volna máskép belőle szép mese.

Rózsa nem úgy kezde hozzá, mint a többi. „Minek ezt, gondolta, az orrukra kötni? Hiszen egyik öreg sem lesz feleségem, Nem kívánja őket semminémü részem.”

Alig győzte várni, hogy jőjön az este; Jött az egyszer aztán, mert az éj kergette; A király, mint tegnap, jót öblinte torkán, Szengellér’ hegyén járt a másik boszorkány.

Rózsa sem rest, kapja, fordul egyet, térül; Leold egy nagy létrát a ház tetejérül, A lány ablakához odatámasztotta, Ablak-karikáját halkan kopogtatta.

Hej, megrettent volna most a kis Ibolya, De a tündérek nem ijednek meg soha; Odament, kinyitá ablaka fiókját, S alig pillantá meg, megszerette Rózsát.

Rózsa pedig tüstént a szívéhez kapott, Attól félt kiugrik, noha csak múlatott, Táncolt, örömében verte a bordáit, Mint betyár a csárda folyó-gerendáit.

Hallgattak, pedig hej beh könnyü lett volna Szóhoz jutni! - Végre megszólamlott Rózsa: „Ibolyám, gyer hozzánk; bizony meg nem bánod; Szedek a kertünkben neked szép virágot.”

Mond Ibolya: „Minek olyan messze menni? Van a mi kertünkben: ott is lehet szedni.” Akkor hallgatott, még ezt a szót is bánta: Pedig vágyott lelke Rózsa virágjára.

Felelt neki Rózsa: „No, megnyugszom ebben: Van egy szép virágszál a ti kertetekben, - Otthon a miénkben csak annak nincs párja -: A kerek világnak legszebb Ibolyája!”

Azzal kis kacsóját balkezébe fogta, Sokszor a jobbikkal végig símitotta, S nézett a szemébe, soká, mintha benne Bitangul behajtott szíveket keresne.

És a nagy kék szemek, mintha orgazdának Éreznék magokat, el-elfordulának. Rózsa faggatódzott: „Ugye, haragszol rám?” Ibolya susogta: „Miért haragunnám!”

„No hát adj egy csókot, kérlek barátsággal!” „Igen - mond a lyány - de csak üvegen által...” Ugy ám! egyet-kettőt ablakon keresztül, De majd száz- meg százat amúgy mindenestül.

Telt az éj azonban, és feljött a kis hold,[172] Rózsa Ibolyához akkor ekképen szólt: „Ibolyám, szerelmem, szívem legelője! Egyet mondanék én, kettő lesz belőle.

„Embertől soha én még meg nem ijedtem: De tátossal víni nincs egy szikra kedvem. Azt mondják, a nyílnak tenyerét kitartja, Hozzá vág az ember, s elolvad a kardja.

„Tudom, ha megkérlek, oly nehéz dolgot ád Az a sütni való boszorkány mostohád! Így veszének el sok hercegek, királyok, Intésemre szolgál szomorú példájok.”

„Jöszte hát, virágom, ibolya, tulipán! Arany zabot eszik Szellő jó paripám, De egyék majd otthon: jer, nyeregbe veszlek, Apád birodalmán reggelig túlteszlek.”

Válaszolt Ibolya: „Szívem szép szerelme! Szöknöm éjnek éjén válna szégyenemre. Eredj, kérj apámtól; minek elcsüggedni?, Igaz szerelemnek nincsen nehéz semmi!”

„Igaz szerelemnek nincs lehetlen semmi!” Monda Rózsa bátran - „eb fog elcsüggedni: Holnapi nap, mely már neveztetik mának, Megkérlek apádtól, életem párjának.”

Így felelt, és nézte milyen az ég alja: Látta, hogy már szépen szőkéllik hajnalra; Ada egy csókot a lyánynak, elmenőre, Hogy akár huszonnégy telt volna belőle.

A király megértvén mibe’ fárad Rózsa, Nagyon megsajnálta, s ilyeténkép szóla: „Jaj fiam, fogadj szót: e dologrul tégy le; Ugy jársz mint a többi; mit érsz aztán véle!”

Rózsa nem felelt rá, csak megrázta fejét, Azzal mutatá ki, hogy nem kell a beszéd. Kapott a vasorru ezen, a rossz pára, S kiszabá a munkát jövő éjszakára:

„Látod azt az erdőt? fáját mind levágod, Eke-taligának, szekérnek csinálod, Felszántod, beveted földjét gabonával: S tisztelkedel holnap búza-kalácsával.”

Rózsa csak nevette gondolá, kötődnek; Később tudta meg, hogy hej dehogy kötődtek! Éjfélig a dolgot mindenkép fontolta: Akkor Ibolyához ment, s elpanaszolta.

Csak mosolygott a lyány: „Hát egyéb baj nincsen? Fekügy’ le, alugyál, Rózsa édes kincsem; Sose búsulj: mire feltetszik a hajnal, Kisül a kalács is, gyúrva tejjel, vajjal.”

Azonképen történt. Rózsa, mihelyt látott, Vitte cintányéron a fejér kalácsot. Kinéz a vasorru, nem hisz a szemének: Az erdő sehol sincs! megöli a méreg.

Parancsolá mostan: „Azt a nagy hegyet, ni! Sziklástul, kövestül el kell egyengetni, Szőllővel berakni, sőt borából reggel Kóstolót is hozni, egy vagy két üveggel.”

Akkor éjjel Rózsa - azaz hogy helyette A tündér leányzó - ezt is elkövette. - No, ez eddig jól van; de van egy még hátra: S már ott maga kell ám a legény a gátra.

„Három vad paripa lángot fú, tüzet hány: Ha megűli Rózsa, úgy övé lesz a lyány; De ha meg nem birja űlni és nyargalni, Kegyetlen halállal kell neki meghalni!”

A fiú e dolgon újra elbusúla: Nincs Istentől a ló, ki a lángot fúja, Most Ibolya sem tud segitségül lenni. Elment hozzá mégis, mintegy búcsu-venni.

Biztatá a kedves: „Ne légy olyan gyarló, Lovagot, ki bátor, nem gyaláz meg a ló; Nesze egy sarkantyu, kösd fel a bokádra, S pattanj rájok úgy, mint önnön paripádra.

„Édes apám lészen az első paripa: Ezt nagyon ne zaklasd, nem övé a hiba; De a mostohámat, ki középső lészen, Sarkantyuzd, zabolázd, ugrasd meg keményen.

„Harmadik paripát könnyü eltalálnod: Jó lelkedre bízom, hogy’ kell vele bánnod”. Végezte mosolygva; Rózsa elértette, A leány tanácsát pontosan követte.

Vagy hármat került az első paripával, Mint törött tojással, bánt öreg ipával; De a másodikat bezzeg jól elnyúzta: Ugratta, ütötte, vérig sarkantyúzta.

Hogy leszállott róla, üstökébe ragadt, S úgy megráncigálta, hogy kezébe szakadt. Akkor a fejéhez vágta vas kantárát: Így fizette vissza jó’karatja árát.

Végre szép-kimélve űlt a harmadikra, És annyit se bántá, mint egy morzsa-szikra; Nem soká, leszállott, szolgálni körűlte; Selyem kendőjével szépen megtörűlte.

Reggel a banyának feldagadt a képe S mindenütt meglátszott a lovaglás kéke: Jaj, ha szegény Rózsát új veszélybe ejti! Farka vágását a kígyó sem felejti.

Rózsa eljött, kérni a menyasszony-ágyat; „Nos, tiéd Ibolya; ennyi volt a vágyad” - Szólt a vén boszorkány - „de egy fél tapot se’ Viszed innen a lyányt, fiú, engem uccse!”

Rózsa fejét falba így sem igen verte, De a lyány sejté, hogy kutya van a kertbe: „Jaj, szerelmem Rózsám, szökni kell a háztól: Sohasem maradsz meg álnok mostohámtól!”

Felelt a legény: „De hogy-mikép szökhessünk: Ha kiált nevünkről, ki felel helyettünk?” (Mert, hogy ne felejtsem, mindig kiáltoza A mellékszobából, hogy: Rózsa! Ibolya!)

„Aztán meg, ha én most paripámér’ mennék Nappal, a cselédek könnyen észrevennék.” „Kell is az - mond a lyány - itt ez a szűr, vedd rád: Ha apám anyám nem - benne más meg nem lát.”

Monda, és tűt vont ki piros kendőjéből, Piros vért eresztett kis-ujja hegyéből, Három csöppet ejtett asztal szögletére; Rózsa is; sötétebb volt a Rózsa vére.

Akkor elillantak. Benn meg a mostoha Csak kiált: „Ott vagytok, Rózsa, hé, Ibolya?” És a három-három csepp vér az asztalon: „Itt vagyunk!” felelte vékonyan, vastagon.

Végre, hogy felszáradt, a vér elhallgatott, Látja is a vén tűz a nyitott ablakot: Nosza mindjárt tudja, s küldi az öreget: Hozza, föld alól is, a szökevényeket.

Ezalatt jól elment Rózsa Ibolyával, Nem sokat törődtek már a vén banyával, Egyszer mond Ibolya: „Nézz hátra, ugy tartom, Jön apám utánunk: lángol a jobb arcom.”

Rózsa hátratekint, de nem lát egyebet, Csak egy sárkányforma fekete fölleget. „Jaj, apám, apám az,” a leányka mondá, „Majd elér; megállj csak: hogy’ tegyük bolonddá?

„Igen: én itt egy nagy szél vetéssé válok, Belőled meg egy vén aratót csinálok, Majd felelj, ha kérdi: ezt s ezt nem sejtetted? Igen, még mikor ezt a vetést vetetted.”

Elsűlt a hazugság, a király’ elhitte, Asszonyának a hirt azonképen vitte. Felcsattan a sátán: „Jaj, világ bolondja! Hiszen Ibolya meg Rózsa volt az” mondja.

Szidta mint a bokrot. A királyi száj, szem Elmeredt, s mentségül ennyit monda: „Há’jszen!...” Visszaküldék nyomon, és hogy szabadúlhat, Ugy örül szegény, hogy elfogná a nyúlat.

És mint szénahordó a szénás szekérre, Felhasalt egy felleg puha tetejére; Nézett jobbra-balra; de vetést nem látott, Csak egy folyóvizet, meg egy rónaságot.

Kidűlt-bedűlt malmot a folyón talála, Őszöreg molnárja a zsilípen álla, Sohajtott a vízre, hogy elhagyta árkát, S kőhajításnyiról csúfolá a bárkát.

Kérdi a molnártól: „Hallja-e kend, földi: Egy legényt s leányt nem látott erre jőni?” „Ühűm! mikor ezt a rossz malmot csináltam”, - Felel a vén molnár - „azóta se’ láttam.”

A király e hírrel megint visszatére. Most szállt még az áldás csőstül a fejére! Minek el nem mondta a vasorru bába! Megraká s belökte a kályha zugába.

Akkor maga úti készülethez látott, Szénvonót kerese, pemetét, lapátot; Farkat és két szárnyat kötözött belőle: Még a vén király is visszaborzadt tőle.

Már nem messze volt a Tündérföld határa, Látszott, hol fehérlik egy kopasz határfa: Hát megint elkezdi a lyány lassu hanggal: „Jaj! most vén anyám jő: ég a fülem, a bal.

„Most nekem itt legjobb kerek tóvá lennem, Te pedig úszkáló kacsa lészesz bennem; Majd lerakja szárnyát és begázol érted: Akkor csald a mélyre, s bukjál vízbe, érted?

„Víz alatt kiúszol az innenső szélre, Ülj fel a lapátra, meg a pemetére, Mondjad aztán: »hipp! hopp!« vagy: »egy, kettő, három! Most mindjár’ legyek túl a tündér határon.«

Alig mondhatá el, ott terem a sátán, A kacsát meglátja szép kerek tó hátán. „Ismerlek” motyogta „jómadár! de várj csak! Beh ragyog a tollad! mindjárt megcibállak.”

Azzal övig gázolt érte a kis tóba. Lebukott fenékre, s partra úszott Rózsa; S míg napa motozkál, kézzel úgy, mint lábbal, Már el is repült a pemete- s lapáttal

Füstöt vet a tó is; fel a füstből pedig Arany karimájú felhő kerekedik, S eltűn kedveséhez játszi szellőn úszván; Utána vén anyja átka zúg a pusztán:

„Orcátlan szökött lyány, fogjon meg az átkom: Felejtsen el Rózsád! ez a kivánságom; Ha elválik tőled bármi kis távolra, Felejtsen el, mintha sose látott volna!”

Mennyi ocsmány szitkot, átkot monda rája, Még ezen felűl is, álnok mostohája!. Istent is káromló, ördöngős szavakat, - Vétek volna könyvbe leirni azokat.

S amint átkozódva szágulda előre, Hát csak egy jégfelhő gombolyul belőle! Elpaskolta kilenc helységnek határát; A szegény paraszt nép sirathatta kárát.

Akkor a szélvészek összevesztek rajta, Egy foszlányt belőle mindenik szakajta, Hogy megosztozkodtak, szerteszét futának Így lett csúnya vége a gaz mostohának.

Ezalatt az ifju s tündér Ibolyája Olyan messze járt, hogy!... Szép idő lett rája. Egyszer Rózsa fölnéz: „Lelkem, arra jég van, Hallga hogy zúg! sok kárt tesz az a szomszédban.

Ráhagyá Ibolya, nem tudván az árva, Hogy anyjának zúg ott iszonyatos átka. Mostohának ugyan átka kicsit tenne: Jaj de az apjának is van része benne!

Végre eljutottak Rózsa városához; Kert alatt Ibolya így szólt galambjához: „Szívem szép szerelme! hát itthon vagyunk már? Mondanék egyet, ha meg nem haragunnál:

„Hogy menjek apádhoz, jó leány létemre, Mint csavargó személy, csúfra, szégyenszemre? Bizony megmondaná: nincs ennek orcája; Máskülönb lyány lesz az én fiam mátkája!

„Jobb, ha itt maradok, s ahogy illik, várok. Azalatt én ködből palotát csinálok; Te siess apádhoz és kövesd meg szépen: Azután; ha kellek, jöjj násznéppel értem.”

„Jó, maradj - mond Rózsa, - érted jövök estig, Palotát vagy várat, építs ami tetszik; Nem erőltetlek, mert bölcsen megismérem, Hogy leányban nincs szebb, mint a szűz szemérem.”

Indult. Ibolya meg csak lesé, csak várta, Hogy majd visszanéz, de nem tekinte hátra, Hanem elment; és mint a tavalyi hórul, Úgy elfeledkezett szegény leányzórul.

Kapu előtt űle az apja Rózsának, Mellette a lócán urak is valának: Törvényt tettek ottan, mert a város népe Szabadon járt ki s be a király elébe.

Hogy meglátta Rózsát, monda: „Holnap jertek Már ti, fiaim, kik a juhon pereltek; Este is lesz mindjárt, dolgom is van mára: Vagy béküljetek ki, jobb lesz, éjszakára.”

Mikor eloszlottak a bajos emberek, Kérdi a fiától: „Hol jártál te gyerek?” „Hol jártam?... hát...” De most elpirult a képe, Mert, ahol járt, igazán nem jutott eszébe.

Mond az apja: „No, majd ha meghallod amit Mondani akarok, nem csavarogsz annyit: Elvettük neked a cseh király leányát, Hét falut kapsz vele, s három arany-bányát.”

Rózsa egyet rántott a vállán, s mosolyga: „Ha megházasodtam, ez a kelmed dolga,” S a Maros kutyával játszott, mely azalatt Nyíva, farkcsóválva elébe kiszaladt.

„Jól van, mond az apja, úgy dologhoz látunk, Már kiadták a lányt, még ma jegyet váltunk.” Jegyet is váltottak, s azután egy héttel Mentek is a lyányért szép uras násznéppel.

Sí-rí a menyasszony, cseh király szép lyánya, Hajtja halvány képét az anyja vállára; Sürgetik erősen; csak zokog, hogy: „Nem még! Oh, bár nyugodalmas koporsómba mennék!”

Így sohajtoz, mert haj! egy idegen vőért Elszakaszták tőle régi szeretőjét. Most az öreg vőfély monda: „Húgom asszony! Nincs halott a háznál, akit úgy sirasson.”

Megfogá a karját, s kivezette csínján. Künt pajkos legények tréfáltak a kínján; Ujjongatva vitték, víg magyar tánc pergett, Minden örült, csak a menyasszony kesergett.

Másfelől Ibolya kesereg búvában, Maga lett az árnyék a fényes szobában, Gyászos szíve lelke, gyászos a ruhája, Mint hulló falevél, sápad szép orcája.

Tudta, hogy mi történt: híre futott annak; Tudta, hogy elmentek, menyasszonyért vannak; Tudta, hogy a szíve megreped ha látja, Rózsa új hitvesét látni mégis vágya.

Már jőnek. Kicsődült egész város népe, Apraja örege, a násznép elébe. Ibolya egy koldúst ablakához intett: „Öreg, én boldoggá teszem, úgymond, kendet;

„Kendet és a többit, csak majd kiáltozzák, Mikor a menyasszonyt kapum előtt hozzák: »Ne felejtkezzenek, urak, a szegényről, Mint elfeledkezett Rózsa kedveséről!«”

A vén magyar koldús még jobban levonta Süvegét fülére, s félre nézve, monda: „Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni, Csak bemenni s bent az ajtófélre állni.”

Hallá e beszédet három cigány gyermek: „Majd ordítozunk mi, bízza ránk kigyelmed, Hogy a szó se’ hallik; hanem aztán mit ád?” Felelt Ibolya: „No, ezt a szép palotát.”

Mint bukfencező nyúl hentereg futtában, Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában: Ment a három fickó cigánykerekezve A násznép elé, mert nem vala már messze.

Szintugy a nép előtt visszakarikáztak, S a kastélyhoz érve szörnyen kiabáltak: „Ne felejtkezzenek a szegény Lázárrul, Mint elfelejtkezett Rózsa Ibolyárul!”

Rózsa feltekintett, és visszaeszméle Tündér Ibolyának szép virág nevére, Feltekintett s látta nyitott ablakában, Megismerte kincsét a gyászos ruhában.

Se kérdett, se hallott - a szobába terme: „Jer, öleljelek fel, szívem hű szerelme!” Monda, s átszorítá a leányt, hogy fájna, Ha esze ilyenkor a fájdalmon járna.

Elbámult a násznép: „Hogy lesz már, a kőbe! Kettő a menyasszony: mi lesz már belőle?” Hát csak elővágtat egyik lovas legény: „No hisz’ az egyiknek gazdája leszek én!”

S felkapá nyeregbe a cseh király lányát, Aki megösmerte benne hű mátkáját; Elvivé a pej ló a leányt s királyfit, Meg sem állott velek nagy Lengyelországig.

Rózsa meg elvitte szép Ibolyát haza. A kastély a három rajkónak marada: Lefeküttek benne, de hamar felfáztak, Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.