RÁCHEL

A lámpa csügged, az éjfél setét, Virrasztja Ráchel két szép kisdedét; Arcára halvány mécs világa süt, Viharzó búja már lecsöndesült.

Mint a derékban megtörött virágszál Alácsüggeszti fonnyadt szirmait: Dús fürtözetje dult képén alászáll, S beárnyékozza kettős fiait.

Ül ágya szélin és az ágyban ott Szelíden nyugszik a két kis halott; Meghülve, de nem merevedve meg, - Téjarcaikon lágy mosoly lebeg;

És a kicsiny száj félig nyitva, mint Ösztönszerűleg az emlőre nyilt. Három egész nap, három lázas éj Mult el, mióta nincsen éte, álma,

Midőn a zsarnok Heródeszi kéj Szép csecsemőit keresé halálra. Oh, a rémséges éjtszaka! Midőn a kisded álmai fölött

Poroszlók kardja villoga És százakat és ezreket leölt, Midőn kétségbe’sett anyák, Keresve menedék tanyát,

Dobogó kebelen Vitték a gyönge magzatot, Kit az anyai félelem A fájásig szorongatott:

Vitték, hogy a vad szolga ösvenyét - Elébe futván - rövidítenék! Midőn Rámába hallatott Sirás, kiáltás, jajgatás,

Lőn keserű könnyhullatás - Mikép jósoltatott! Azóta Ráchel búja fenn viraszt, Kizárva minden részvétet, vigaszt.

Magához senkit nem bocsáta: Mint vészmadár elem-csatába, Merült be tenger bánatába. Hiába kérte martalékait

A sír, megnyitva éhes ajkait: A sírral ő dacolva pörbe szállt, Kétségb’esése kétlé a halált. Mignem kizajlott szenvedély után

Nyugodtság tünt fel az ábrázatán, Olyan mélabús, kietlen nyugalom, Minő romok felett vagyon. Most csendes a bú, mint ha éji vész

Multán a hold fájdalmasan kinéz. Értelme néha felhős még ugyan, Hanem felhője már villámtalan; És lelke tűrni tud, habár föleszmélt,

Elbírja az emlékezet keresztjét. Olykor, ha lassú merengésiben Elméje, mint fáradt madár, pihen - Olykor lehajtja melle bimbait,

Csiklándva mintegy alvó fiait; De visszaretten és sohajt nagyot, Emlője érzi a halálfagyot; Könnyhullatásban szívfájdalma könnyül,

Bánatja szózatos panaszban enyhül.