A Haemus ormán s a Dunánál,
Ím, óriások harca foly:
S az én múzsám - kisebb magánál -
A porba’ játszik, ott dalol.
Hát hol van a magasztos ének,
Mely a győzőt megilleti:
Hogy két világra zöngenének
Neve méltó dicséreti?
Hol a lant, melynek húrja váltson,
S ne a nagy tetteknél alább?
S a harc zaján is túlkiáltson:
Csak diadalra!... csak tovább!...”
Ki zsarnok volt s Európa réme,
Most ezt nagy rémtől menti meg,
S a népszabadság szent nevébe’
Övé a zászló, mely lebeg.
Mert így jutnak, idő lejártán,
Magok a szerencsétlenek
Szabadsághoz, kik most a sárkány
Szemétől megszédültenek.
Elvész, bizony, varázsa, bűve,
Mikép hatalma megtörött,
S ez a győzelmi zászló műve,
Mely leng a vérmező fölött.
Azért e zászlónak dicsőség!
S magyar ajakról kétszeres!...
Ha volna költő - volna Ő még,
Kit vágyunk holtan is keres!
De én lantom bágyadt idegjét
Addig feszítni nem merem,
Habár olykor elhagyja szegjét
S unalmat űzni dalt terem.
S nem szólok népem - a magyarhoz,
Tán meg sem ismerné szavam;
A szebb napnak, mit e vihar hoz,
Örűlök csendesen, magam.
Szabad, egy még érző tetemnek,
Sírig szeretni a honát:
S e diadal-nap életemnek
Megaranyozza alkonyát.