PÁZMÁN LOVAG

Vára öblös teremében Jár alá s fel bajnok Pázmán, Lépteit majd csillapitja, Majd megindul szaporázván;

Lába, szíve, egyre tombol, Visszadöng a tölgyfa padló: Udvaron áll, kész nyeregben, Nyihog, prüszköl, fú a vad ló.

„Hova férjem? édes férjem? Ily korán? ily éhgyomorral? Panni! Gunda! hol maradtok? Egy, kettő, a mézes borral!

Menten itt lesz, (boldog Isten! Még hajamba’ nem volt fésű) - Ha egy percig vár kegyelmed, Lesz kalácsom, új sütésű.”

Hallja Pázmán, elfordúlva, Háza zengő fülmiléjét; Csak pirosló füle látszik, Az mutatja szenvedélyét;

Feje búbján holdvilág van, Melyet érc-sisakkal föd be; Nem felel, csak egyszer-kétszer Kiköhent az őszi ködbe.

„Rossz idő van, édes apjok! Nem tanácslom... hűs a reggel.” Mond az urhölgy, és befordul S visszatér nagy köpönyeggel;

Várva, félve, tűrve, kérve Áll mögötte, hogy feladja: De bosszúsan tiltja hátrább Könyökének mozdulatja.

„Mire véljem, drága férjem? Honnan e rossz kedve márma? Nem aludt jól? rosszul ébredt? Kénye ellen volt a párna?

Én vetem fel, két kezemmel, Én puhítom minden este -” Szól, s mint harmat gyenge fűvön, Remeg a szép asszony teste.

Indul Pázmán, meg se állván Könnyes szemnek, rezgő szónak; De nem mindjárt leli nyitját (Sarka felől) az ajtónak.

Néz utána egy-két percig Szegény ifju asszony, Éva: Úgy nevetne! s úgy meg-sír, hogy!... Soha, soha ilyen tréfa.

Mikor aztán a küszöbnél Azt se mondja: Isten áldjon, Vas kezére omlik a nő, Csókkal hinti, hogy megálljon.

De az, fogja, visszadobja, Egyet mordul: „Vissza, kígyó!” Ráfordítja a nagy kulcsot S öve mellé szúrja: „Így jó!”

Visegrádon a király van heverő sorral, Nem komoly tanácsot űl, nem hadi cselt forral, Nincsenek is ma körötte nagyszakállu vének: De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének.

Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmány, Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány. „Ki dörömböl? ki csörömpöl?” - „Ismeri fölsége: Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége.”

„Nosza hamar, a bolond! ülj le ide, Rikkancs! - Gondolom én, mi a baj, hol töri a bakkancs - Légy te király, én pedig egyszerü kiséret: Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az itélet!”

Összeszedi a bolond sete-suta képét, Úgy üli meg a király aranyos karszékét. - Odakünn az öreg, ha ki útját állja, Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja.

Megkövetem a király fölséges személyét: Nagy harag és nagy panasz nyomja szivem mélyét; Nem vagyok én boros ember - bor nekem a bánat! Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat!

Jöttek, uram, udvarodtól ifiú legények - - „Mi dolog ez? s idehaza maradtak a vének?” Nem az a baj, uram király, más nekem a gondom: Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom - -

„Vadasodat megrohanák? tilalomba törtek?” Dehogy uram! annyi van ott, vigye el az ördög, Annyi a vad erdeimen, se szeri, se száma - De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége márma.

Este magyar lakomán szívet melegíténk, A királyért, hazáért, poharat üríténk - „Teleitták magukat? összeverekedtek?” Dehogy itták, dehogy itták! szépen lefeküdtek.

Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást - „S nem fizetik, ugy-e bizony, a vacsorát, hálást?” Beste kura fi...zetésért látni a vendéget! Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!

Reggel, uram, valamennyi útnak ered szépen, De az egyik visszaoson - ez a bajom épen - Azt az egyet, uram király, a radnai Szűzre! Megölöm, - ha ma jutok is a gyehenna-tűzre.

„Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán; Ilyen eset még nem esett magyar ember házán: Útnak ered a vendég, visszaoson egyik; Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig.”

Átkozom is!... Nem vagyok én se bolond, se részeg: Hogy valaki jő-megy, azért gyilkosa nem lészek; De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva... Ezer átok! megölöm, megölöm azt, még ma!

„Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán; Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám: Feleséged a folyosón - vagy küszöbön álla: Pedig, ugy-e, ritka eset volt ez eset nála?”

Gyilkolom is!... Uram király, értse meg a szómat! Elrabolá földi kincsem’ és mennybeli jómat; Megcsókolta - úgysegéljen! - szemeim láttára; Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára!

„Fejedelmi hitemre! - és a hit nem szellő - Meglakol a vakmerő, a semmirekellő! Tegyen a kar igazságot! víjon veled szembe! Hogy is hívják? a neve nem jut már eszembe.”

A nevét... azaz hogy... azt nem tudom épen! De talán meglelem felséged körében. - Ez az, uram! itt van, uram: kutya egye máját! - S kimutatá a lovag... magyarok királyát.

Gyűl Visegrád kandi népe, Férfi és nő, agg és gyermek: Valami lesz a vár alján, Hogy sorompót, sátort vernek;

A poroszlók ütlegéért Nem adják e mai látást; Otthon macska űl a padkán, Ütheti a kő a rántást!

Kapu kordul, szárnya fordul, Lobog a toll, a kürt harsan: Jó vitézek, harcra készek, Mind lejőnek, gyülve gyorsan.

Zárt sisakkal két levente Olyan, mint a kéményseprő: Ujjal mutat rá a gyermek, Ölbe sír az aprócseprő.

„Félre, félre!... pálya mérve! Fék szorosan! láncsa szögbe! Jól vigyázz... fuss!” - Futnak aztán, Dobog a föld, mintha nyögne;

Fogy a térség, nő az ember, Paizs, dárda összeroppan: Hátracsuklik a jó Pázmán, S úgy leszáll, hogy szinte puffan.

„Talpra bajnok! semmi, semmi: Túlugortál a veszélyen -” Szól amaz, felütve siskát; A király az: éljen! éljen! -

„Éljen” mondaná a harcfi Amint szeme könnybe lábog, De szavak helyt vére buggyan S vérrel együtt három zápfog.

„Isten engem!” a király mond, „Nem akartam, jó levente; Három ily fog! aranyt érő! És még birta volna, nemde?

Három ily fog! úgy sajnálom, Nem mondhatom ki eléggé: Jó szerencse ha ezúttal Közte nincs a bölcseségé.

De hogy, íme, jó tanáccsal Fűszerezzem e kis tréfát: Másszor űlj honn, ha bajod nincs, És becsüld meg jobban Évát.”

Igy a fölség; de tanácshoz Kalácsban se lett adósa: Három fogért három falu Lőn a díj: Som, Somogy, Pósa.

Vígan kocog haza Pázmán, Tarsolyában kutyabőre; Ám szekérrel asszonyához Vásárfia ment előre.

Kérdi Éva, ezt is, azt is, - Úgy jő neki, mint egy álom - De a férje mind ezt hajtja: „Tartsa Isten jó királyom!”