PÁRVIADAL

Asszonyért nem méltó vívni, Mert, ha tiszta, nincs is ok; Ha nem az már, olyanért meg Egy lövet port szánni sok.

Amit erről álmodám, Az sem tréfa-dolog ám: Elmesélem, hogy más ember Hadd okuljon a csodán.

Meneláosz hősöm neve; Róla írt volt már Homér, S amit ő írt, nem is adnám Ezer ilyen álomér’; -

De az álom, ész ne’kül, Mindent össze-vissza csűr, Hogy jelen, mult és jövő közt Semmi hézag, semmi űr.

Meneláosz nője szép volt, Ám nevezzük így: Helén, De Paris után bolondult, (Csak a várost értem én):

Drága köntös, pipere, Csalta onnan: „jöjj! gyere!” Addig csalta, egyszer arra Fordult férje szekere.

S minthogy ott nem a „jó erkölcs És isteni félelem” Uralkodnak: hanem olló, Csipke, rojt, cafrang, selyem:

És ott mindez eladó: Minden asszony „mutató”; Ezer nézi: nő, ruháját, Magát utca-koptató.

Nő birál, csodál, irígyel, Tanul, gunyol és nevet, Férfi angyalt-mit fecseg, de Gondol aztán egyebet.

S ki ne vágynék a deli Szép Parisnak tetszeni? Nőben épen megfordítva Voln’ természet-elleni.

Hát Helén ne tudná, hogy - mint Köntös farkán por, szemet, Úgy tapad rá sok rejtett vágy, Úgy vonszol minden szemet?

„Hadd söpörjön! hisz selyem; Hadd tapadjon! leverem!” A királylány így von „arany- Folyosót” - azt képzelem.

S már az útca sem elég tág: Hadd nyiljék meg a szalon; Idehordva szőr-, selyem-rongy, Üveg, forgács, drága lom.

S minden, amit nézni kell; Miben ész s kéz remekel, Hogy divatnő csóka-fészkét „Fényesnek” tüntesse fel.

Meneláosz e zsibvásárt Győzi kinccsel - hisz király; Ő is beáll „műértőnek”; Rendel, választ és birál;

Lássa meg, ha jő, Paris, Hogy izlése volt, van is: Mikor nőjét választotta, S most egyéb dologban is.

Már kitűzve a hét’ napja, Nap’ órája-ideje, Amikor Parist „fogadja Monsieur Ménélas s neje.”

Pontban (illőt késve) jő A madame és monsieur; (Mert az is van: hol Paris jár. Hogy’ maradna el a nő?)

Bók, köszöntés megtörténik Mindkét részről comme il faut, S megindul a nyelv-ballet tánc. Lábujjhegyen jár a szó;

A társalgás kellemes, Fürge, finom, szellemes; Drága szőnyeg: a fonája Sem lehet más, mint nemes.

Másszor őket látja „otthon” Vendégül monsieur s madame; - És ez így foly, váltva, mindig (Ha ugyan jól álmodám)

Így foly télen, tavaszon, Ameddig tart a saison; Meneláosz mondja végre: „Közelebb elútazom.”

De „királyok” szándokát is „Boldog isten birja” lám! Meneláosz homlokában, Kétfelől, az oldalán,

Támad olyan valami, - Röstelem is mondani - Mint bakőznek, ha tavaszra „Címert” készül hajtani.

Üt szeget mindjár’ fejébe, Tompán bámul, hogy mi a? Majd gyanít, sejt, elborítja Sötét melancholia.

Érzi, hogy nő két kis ág, De tükörből mit se lát; Ő nem látja, csak tapintja - Nem tudom, más? a világ?

Csak tapintja, tapogatja, Amint homloka fölé Széles körben felkanyarul, Mint a lombár ököré.

Dühös érte: „nem türöm! Monsieur Parist megölöm! Ezt az izét a fejemről Az ő testén letöröm!”

Most tíz évi harc - - Bocsáss meg, Homér apánk szelleme! Azt nekem leénekelni Másik tíz év kellene:

Hol leszek én akkor ám!... Hadd fuvom el, szaporán; Csak jól végződjék az affaire. Mindegy, későn, vagy korán.

Küldené hát bajsegédit, Ez rövid harc és modern, (Bárha még majom korunkból Maradt józan elve fenn:

Tegyenek az okosok Fejjel úgy, mint a - kosok: Akkor a szűz becsületről Tisztul minden seb, mocsok.)

Küldené, mondom, segédit, De bizonyitéka nincs, (Van bizony, de hogy’ szerezte, Földerítve még a’ nincs.)

Szerencsére jő Paris; Összenéz a két „hamis”, Össze is mosolyg: de hátul Suhog a szíj, csattan is.

Meglevén a „casus belli” (Ez művelt kor divatja, Méltó az ős „majom-elvhez”) Szentesítve a csata.

Kupak-tanács egyre tart; Kérdik: pisztoly-é, vagy kard? Meneláosz nagyot gondol És sötéten mondja: - szarv!

Ez bolond!... álomnak is... de Kérem:”aegri somnia”, Már csak így kell e kalandnak Valahogy lefolynia;

S ha Paris vagy embere (Nincs hasonló fegyvere) Kifogást tesz: vívjon karddal; Mit törődöm én vele!

Kinek szarvat ád az isten, Vívni ösztönt is nyere; A komort is hajtja mindjár’ Tülkölődzés ingere.

Meneláosz vére forr, S mint Nabuchodonozor Áll ki, ahogy meg volt szabva Az idő s hely: hol? mikor?

De Paris nejét küldé csak - (Hisz’ Homér is dalolá: Hogy’ szaladt meg a csatából, Egyenest az ágy alá;)

Szívességből a madame Megteszi, de kölcsön ám, Holmi apró elnézésért, A multban, és ezután.

Úgy láttam, mint most... azaz jól Láttam szembehunyva is, Vörös plaidban s parasollal Hogy állt ki madame Paris.

A királyt riasztja: hők! Az dühében vágtat, bőg: S ne vón’ ott a Vendôme-oszlop Megsiratnák, drága nők!

Madame oly ügyes ugrással Terem az oszlop mögé, Hogy Meneláosz úr annak Törzsökén szarvát szegé.

„Becsületem mentve!” mond, „Enyim a vivó porond!” - S haza indul és Helént is Haza viszi - a bolond!

De azért tört szarva könnyen, Mert alul nő új kis ág; Mind’ tapintja, s hallgatódzik: Mit szól már most a világ?

A világ - üt gúnykacajt, Pletykaszót pletykára hajt; - Szép Helén meg könnyü szívvel Mondja el a - „kutyabajt”!