Elzönge oltár zsámolyán A „holtodiglan - holtomiglan.” Férj a legény, nő a leány; Áll a menyegző napja vigan.
Ősz Bay háza, e komor Hajlék, örömtől pezsgve forr: Minden zugában oly tele Torokkal harsog a zene,
Hogy át- meg átrezeg bele A vén fal, mintha érzene. A nagy szobák, a bő terem, Nem hallgatóznak néptelen
És a belőlük elvadult Visszhang - ki minden ott esett Kicsiny neszt oly mohón lesett - Most rengeteg közé vonult.
Zászlók, sikárolt fegyverek, Cserággal ékes címerek, És néhol egy kép a falon, (Kövér szinekben dúska rajz)
És jobbra, balra boldog arc: Előre hátra vígalom! Mert első nász ez a mai, Mit ünnepel a vén Bay,
Mióta elmult az övé: Mióta oltárhoz vivé Azt, aki már csak néhai. Első, utolsó... Haj! korán,
Évek következő során Hullottak sirba gyermeki, Örömét oly gyorsan elvivén, Amily hamar hozák neki.
S gazdátlanúl maradt szivén Oly sok apai szeretet; De ő megőrzé ezeket, Mig, kései vigasz gyanánt,
Fiai helyett nyert egy leányt, Hogy annak adná mind együtt Szerelmét, mely szivébe gyült. „Helyet!” - Menyasszonytáncra jő
Szép Anna s a derék Jenő; A vőlegény s kit jobb karára Fűzött, szemérmetes arája. A férfi büszke, gyors, merész;
Dacos, kihívó módra néz És mintegy azt jelenti arca: E boldogság nem fog ki rajta De a hölgy inkább csüggeteg,
Szemei földre függenek, Szokatlan érzéstől remeg, Ugy, mintha felriasztott vére Özön boldogságától félne,
Ama boldogságtól, miért Talán sokall is ennyi bért S míg áldozatúl nem esék, Lázad a szűzi büszkeség.
Magyar leánykint - nem henyén, Hivalkodásban - nőve fel, Az apai lak tűzhelyén Oly ép maradt e szűz kebel,
Mint a gyümölcs, mint a gerezd, Melyen érettség hamva rezg, De illető kéz nem nyomott Reá még szennyet és nyomot.
Előtte a szerelmi vágy, Hosszú napok, álmatlan ágy, Fülmile szó, rejtett magány Holdas, sejtelmes éjszakán, -
A seb, mit a szem nyila vág, A támadó s védő csaták Az édes győzedelmek és Az édesebb legyőzetés, -
A titkos óra, esti hely, Virágbeszéd, vagy bármi jel, Ág-moccanás, lomb-zörrenet, A néma kérdés, felelet,
A csalfa „nem” s hév „igen”-ek: Előtte ismeretlenek. Igaz, hogy vére könnyű folyama Futtában olykor meg-megdobbana,
Ha közelén ifjú leventék - Mint szilaj őzet - megrebbenték: De helyrepótlá gyors szökése A veszteséget csakhamar -
És újra higgadt lőn verése, Nyomot nem ejte a zavar. Ma is, midőn oltár előtt, Szeretni esküvé Jenőt,
Nem volt ez ifju kebelen Se gyűlölet, se szerelem. Tizennyolc év öntudata, S főkép atyja kivánata
Akár jogúl, akár okul, Elég volt, hogy kezet ada. A szív? előtte oly csecsebecse, Minek nem tudja, ha van is, becse;
A szívre ő kicsit adott: Tán lételét sem érezi; Miként nem szoktuk érzeni Az ép egészséges tagot.
Ő erre mind nem gondola; S gondolna bár, mit mondana? „Hisz’ ő mindenkit úgy szeret: Miért ne épen ez egyet?!”
Szivét alig zavarja más, Mint a szokatlan változás, Egy édes, lázas sejtelem, Mely jól esik de mit nem ért,
Melyet szégyenl s nem tudja mért: Maga magának rejtelem. Most a hegedű és oboj[193] Mélán merengő bús-komoly
Méltóságos zenéje foly; És átrezeg a dallamon Egy szende, lassu cimbalom. Most elbocsátja hölgye kis kezét
A vőlegény és halkan visszalép; Mértékre illeszti bokáit, És mintha súgár jegenye Szellők dalára lejtene:
Úgy andalog, külön, sokáig. És szembe, mindig szembe járja, Mozdúlatit követve, párja, Ki mindenben és mindenütt
Őtőle vár, őtőle függ, Őrája néz, mint hold a napra Kitől szelídebb fényét kapja. De majd élénkül a zene
Vidámul a tánc is vele, Merészebb a nyirettyű, - s olykor Egy réztülök mély öble horkol. És délcegebb és bátorabb -
És majd közelb, majd távolabb Jár a legény - míg, mintegy díjul, A szép arával összesímul. Művészi lépteit kimérve
Majd bal felé, majd jobb felé Forgatja most azt, de kimélve, Mint a zene mérsékelé. A hölgy pedig fordúl vele,
De úgy lép, mintha lengene S lábak helyett a hosszu öltöny Redői tartanák a földön. Egy fordulat még! és Jenő
Magára hagyja kedvesét; Harsány zenébe tör elő A trombita és klarinét. Vidám toborzó lángja kel,
Mitől a vér gyorsan szökell, A sarkantyú mértékre peng, A hó kebel gyér fátyla reng; A szív siet, az arc tüzes,
A szem ragyog - szemet keres... S ha majd fokonként, a zene Szilaj csárdásba átmene Nem lejt az ifju már külön:
Mint villanyszikra pattan át S hévvel ragadja meg ölön Mosolyra gyult menyasszonyát. A hölgy pedig kendős kezét
Nyugasztja vőlegénye vállán És perdül - egy darabbá válván, (Mikéntha része volna csak Vagy szárnya a gyors ifjunak),
Mig pajkosan lebbenti szét A szellő suhogó mezét. De végre a szilaj zene (Mintha fáradtan dőlne le)
Ketté szakadván hirtelen Megcsöndesül a táncterem: S a hölgy, kit a legény vezet, Pihegve néz ülőhelyet.
De „három a tánc!” így riad: Pihenni most még nem szabad; Gyöngéden visszakészti hát Jenő fáradt menyasszonyát.
Együtt feláll több fiatal legény Az ugrós táncba vígszökellve mén, S mint hajdan Róma hősei Vendég szabin leányokat,
Társul magához lejteni Hölgyet szemel, hölgyet ragad. Most a szilárd tölgy deszka pad Dübögve majdnem leszakad;
Száz pár mozog, egyszerre mind, Lesz véghetetlen labyrinth, Egy összeszőtt-font tömkeleg, Megfoghatatlan egyveleg,
Melyben, ahány pár, annyiféle A tánc alakja és szeszélye, Mégis azonegy zenemérték Kormányozza mindenki léptét.
Ennek kimért mozgása dölyf; Az csúszni látszik, mintha kérne; Amaz, sebes szemmel kisérve, Galambját űzi, mint az ölyv.
Itt jobbra balra, a terem Széltében egy oldalfelez, Mint a hajó a tengeren Midőn széllel szemközt evez.
Ott egy ledér ölelni tárja Keblét, s midőn rádőlne párja Csalfán odább áll s neveti, Hogy a cserbenhagyott leány
Pirulva megfenyegeti, - Kit mégis rászed azután. Ez csattogó sarkán dobol, Az társa helyt más nőt rabol,
S büszkén mosolyg az elcsapott Félvállról, hogyha ő is mást kapott. De vajmikép irhassam én le, Oh nemzetem, szép táncodat!
Busúlni és vigadni, mint te, Tud-e más nép az ég alatt? Ezt látni kell és érezni, Mint a magyar sziv érezi,
Mint érezhette egykoron Ama nász népe, melynek én Széles jókedvét vázolom. „Hajrá!” riad némely legény,
A másik igy: „csováld! csováld!” A harmadik dévaj pedig Egy „szembe szívem”-et kiált: Midőn az ajtó küszöbén
Megáll egy fáradt jövevény, Egy por-belepte vén csatár És így üvölt: „Jön a török! jön a tatár!”
E szókra az ijedt zenész Elejti kongó műszerét; A vígadó nép összenéz, Megfagyni érzi szíverét.
A tánc hevétől felpirult Arcokra sápadtság borult; Hasonló a kisérteti Szinhez, midőn éjjel szesz ég,
S egy dőre társaságra kék Világát rémesen veti. A szó zavartan tétovázék, S az ajk kilincsét nem lelé,
Mint az, kinek fején a ház ég És nem lel útat kifelé. A legszemesb lélekjelenlét Sem látta a teendők rendjét,
Csak tapogatva keresett, Keresvén a vezérfonalt, Mely most, e meglepő, zavart Percben, kezéből kiesett.
Majd lőn tolongás összevissza, Egy eszme: „fussunk!” lett közös, „Hová?” az mindegy, közönyös, Azt kiki véletlenre bizza.
De most gátolva lép elő A vőlegény, harcos Jenő: Kardját feszíti hirtelen Keresztül az ajtófelen
És felkiált: „Ha! mit jelentsen e dolog? Csak nem leszünk mind asszonyok? Ám fusson el a védtelen,
A gyönge kor, a gyönge nem; Még van idő: még a veszély Elől vonúlhat a madár; Csak most borul a láthatár,
Alig jelentve némi szél A vészt, melynek morajja kél, Mely mintegy álmában beszél. Ám fusson el, ki vén, ki nő:
Lesz menekülni hely, idő. Hanem mi, kik ama nevet Hordjuk, mely büszkévé tehet, Mely, csak kiejtve szárazon,
A bátorsággal egyazon - Mi férfiak!... a férfi küzd, Futásban néki nincsen üdv, Acél- csöngetve vár acélt,
Keresve kerüli a veszélyt. Mit csevegek, mint egy mesélő! Futni korán, habozni késő: Munkára! lássuk, hogy kiki
Hány főt bir állítani ki. Gyűlőhely: e ház udvarán; Idő: egy óra lesz talán, Ha a sietség öt-hat percnyi
Toldással önként meg nem szerzi. S ha összegyült a kis csapat, Meglátjuk mi dolog akad; Csatlakozunk majd oda, hol
Nem ingyen foly a vér, ha foly. Vezérhez, akinek csata Előtt még nincsen vert hada; Sereghez, mely, amerre az út
Rövidebb, mindig arra fut: Nem hátra, míg előre tud.” Immár az összegyült csapat Vár indulási jelszavat:
Maga Jenő késik csupán Szép Anna mellett búcsuján. Nem fog soká tartani az: Bucsúja nem meddő panasz,
Mit a pityergéssé fajult Erőtlenség órákra nyujt. Bucsúja férfias, rövid: De arca rögtön elsötétül
Amint elválna hitvesétül; Fájlalja pusztult örömit. Fájlalja, hogy első heve Oly hirtelen lépést teve:
Álbüszkeségét, önmagában Átkozza... de későn, hiában. Mit tehet ő? csekély hada? Mit egy reménytelen csata?
Bujdosva bár, üldözve bár, Nem boldogabb-e a páros madár, A rengeteg páros vada? Így elveszítni mindenét:
Mint Ádám egykor Édenét... Nem annyit - ah! el nem veszett, Nem vetteték Édenre zár, Mielőtt a bűnös földi pár
Minden gyümölcsöt élvezett! Kebellázító sejtelem Kigyói marják szertelen,
Cookies on Poetry Cove