Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén, Minden társaságom egy homályos lámpa: És nincs földi lélek, aki erre térvén, Jó estét kivánni benyisson szobámba.
Nem tevék talán szert soha jó emberre? Boldogtalan, aki nem bir egy baráttal: S én az enyéimről meghiszem, ismerve, Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.
Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat, És gazdája sorsát követi a konyha: De egy-két barátot mégis befogadhat S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.
Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra, Hogy velök megosszam a kevést, amim van: Szívemet legalább, ha egyéb nem volna...? Oh, - mivel nyugosznak néma süket sirban!
S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop, Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját, Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott S a feltámadásra magukat kiforrják?
Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant, Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek? És fohász, midőn a föld reájok dobbant, Nyugalmat kivánni hült tetemeiknek?
Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói Jöttek el - nem lévén emberekben részvét - Temetés helyett a messzeségbe szórni Szegény boldogoknak rothadékony részét?
De hová juték? hisz örömünnep van ma... Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen: Nevem ünnepét én - zárkozván magamba - Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!
Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen, Örök éjjelében csak rémeket látok: Hadd gyujtsak ma benne - kiket úgy szerettem, Azok emlékéül egy-egy kis világot!
Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége, Lángszellem! ki jövél s eltünél... de hova? - Mint üstökös, melyet élők nemzedéke Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!
Oh! ha tán sok évek, tán lehúnyt századok Multán visszatérendsz, öltve más alakot: Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta, Hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza!
Cookies on Poetry Cove