Mint egy alélt vándor, midőn fele útján, Csüggeteg szemmel néz hátra, majd előre: Mielőtt e rögös pályát tovább futnám: Hadd nézzek a multra, nézzek a jövőre.
Szomorú egy látvány! ime ott terülnek Mögöttem s előttem, mindenik kopáron; Nincsen rajtok, miért bánkódjam, örüljek: Sem ez nem kecsegtet, sem azt nem sajnálom.
Találkoztam ugyan, amíg átalkeltem, Egy-egy friss virággal, egy-két termő fával: De a fa gyümölcsét én meg sem izleltem, S megelégedém a virág illatával.
Ott, ahol az élet víg örömi nyiltak, Úgy érzettem, mintha tilalmasban járnék, És midőn a kéjek zöld lugosba híttak, Ezt sugá valami: hosszu pálya vár még.
Jártam a jelenben, éltem a jövőben. Idegen város volt a jelennek perce, Ahol meg sem áll az útas átmenőben, Még körül sem néz, mert az ő célja messze.
Így a holnap mindig elrabolta a mát, Én nem mertem élni, mert élni akartam; Keresém a távol békes nyúgodalmát S a béke galambját önként elzavartam.
De mi veszteség volt ama percek élve, Míg a szép jövendő vonzott annyi bájjal? Míg előre néztem s futottam, remélve, Dobogó kebellel és pihegő szájjal?
Tudtam, hogy csalódás, mindaz amit látok, De, mivel oly szép volt, gyönyörködtem benne; Oh, édes reményim, tündér palotátok - Hadd volna az ábránd, csak előttem lenne!
S hadd vonúlna messzebb: követném, követném Gyermeki bizalmas könnyenhivőséggel, Míg csak elmosódó rajzát kivehetném Ott, hol a kerek föld határos az éggel.
De kopár, sivatag jövőm láthatára: Mért fussak felé, ha nem igér enyhűlést! Megtompult kebellel, szemeim bezárva, Óhajtom magamra a megsemmisűlést.
Örömest nem mennék, örömest pihennék, Habár e nyugalmat már nem érzeném is; De hiába, futni vagyok kénytelen még, Majd, elébb vagy később, megpihenek én is.
Nem a célra vágyom; elveszett irányom; Óhajtok pihenni: mindegy hol, miképen: Akár célhoz érve, zöldellő virányon, Akár összerogyva, pályámnak felében.
Cookies on Poetry Cove