MAGÁNYBAN

Az óra lüktet lassu percegéssel, Kimérve a megmérhetlen időt; Ébren a honfigond virasztva mécsel, Homlokra összébb gyűjti a redőt.

Vajúdni meddig tart még e világnak? Sors! óraműved oly irtóztató: Hallom kerekid, amint egybevágnak: De nincs azokhoz számlap, mutató.

Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza... Mint mélybe indult sziklagörgeteg: Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah, Ki mondja meg! ki élő mondja meg!

Vár tétován a nép, remegve bölcse, Vakon előtte kétség és homály. Idő! szakadna bár méhed gyümölcse... Ne még, ne még - az istenért! - megállj.

Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen, A kockarázás kínját érzenünk; De nyújtanók a percet, míg vetetlen A szörnyü csont, ha rajta mindenünk.

Egy lépés a gomolygó végtelenbe, Holott örvényzik a lét, a halál: És mi fogódzunk a hitvány jelenbe: Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!

Még egy kevéssé... De mely kishitűség! El, el! ne lássam e dúlt arcokat! Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség, Bátorságot nekünk mindez nem ad?

Megvert reménnyel induljunk csatába? Hitben feladjuk már a diadalt?... Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába’ Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!

Az nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér - a szabadság kovásza - Posvány maradjon, hol elönteték.

Támadni kell, mindig nagyobb körökben, Életnek ott, hol a mártir-tetem Magát kiforrja csendes földi rögben: Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.

Nem mindig ember, aki sorsot intéz; Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb; S midőn lefáradt az erőtelen kéz, A végzet tengelye harsog tovább;

Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl Magát sodorni az ember fia: De majd, ha eszmél s öntudatra épűl, Feltűnik egy magasb hármónia.

És vissza nem foly az időnek árja, Előre duzzad, feltarthatlanúl; Csak szélein marad veszteg hinárja, S partján a holt-viz hátra kanyarúl.

Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet közőlünk még talán nem egy: De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy!