Nem szégyellem, nem is bánom, Hogy, ha írnom kelle már, Magyaros lett írományom S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája - Lettem csak népemböl egy: Övé (ha van) lantom bája, Övé rajtam minden jegy.
Ám terjessze a hatalmos Nyelvét, honját, istenit! Zúgó ár az, mindent elmos, Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e Rombolásnak útban áll: Költő az legyen, mi népe, - Mert kivágyni: kész halál.
Vagy kevés itt a dicsőség, S a nemzettel sírba lejt? Kis-szerű az oly elsőség, Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny? Dalra itthon tárgy elég? Nem férünk a kontinensen, Albion is kéne még?...
Légy, ha birsz, te „világ-költő!” Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal Köt hazámhoz tartalék: Puszta elvont ideállal Inkább nem is dallanék.
S hol vevéd gyász tévedésed, Hogy faját s a nemzeti Bélyeget, mit az rávésett, A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából, Én is egypárt valaha; Mind tükör volt: egymagából Tűnt nekem föl nép, s haza.
És ne gondold, hogy kihalnak Sujtott népek hirtelen, Amig össze-zeng a dalnok S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót Vélsz a honra tűnni fel: Hát van lelked, a szent zászlót Épen akkor hagyni el!?
Oh, ha méltóbb s új kobozzal A megifjodott hazát Zönghetném még Homérosszal; Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa, Húnyó nép közt Osszián, Inkább, hogysem dalok korcsa Közönyös harmóniám!
Cookies on Poetry Cove