KEVEHÁZA

Mért vijjog a saskeselyű? Mért szállong a turul s ölyű, Hadintéző, baljós madár, Széles Dunának partinál? -

Azér’ vijjog a keselyű, Azér’ szállong turul s ölyű, Mert holnap ilyenkor, halott, Százezrivel fog veszni ott.

Széles Dunán túl és innét, Nem gyűl hiába ennyi nép: Túl napnyugat, innen kelet Néznek kemény farkasszemet.

Áradj folyam, ma vízözönt, Holnap habod vértől kiönt, Holnapután könny neveli: Anyák keserves könnyei.

Nem áradott meg a folyó, Megússza bármi kis hajó, De túl Makrin és Detre szász Gond nélkül vígad, éjszakáz.

„Itt a kehely, igyál, kocints! Huntól ne félj: hajója nincs.” Cseng a pohár, és Százhalom Egy messzedöngő vígalom.

Sokféle nép ott összegyűlt, Sok zagyva nyelv egybevegyűlt, Sokféle arc, sokféle mez, Páncél, sisak, kézíj, tegez.

Alán, herul, gót, longobárd, Szürr, kelta hozza táborát: Tengerfövény ezeknek száma: Gyüszű nekik Potenciána.

„Itt a pohár: igyál, kocints! A hún elűlt: hajója nincs.” Makrin kiáltja: „Tölts belé!” Mig Detre járja kétfelé.

Ne bízakodj’ el Detre szász! Te római, jobban vigyázz; Tánc és ital megárt, ha sok: Kerted alatt a farkasok.

Kelen táján, a hegy megett, Borúlni látom az eget; Kelen körűl setét a föld, Mozdúlni látom a mezőt:

Minden porszem egy-egy vitéz, Minden füszál egy kelevéz, S a hűvös éj hő szellete Százezerek lehellete.

Kemény Keve ott a vezér, Hadával ím a parthoz ér; Széles a víz, mély a folyó: Nincs rajta hid, nincsen hajó.

S hid volna bár: ledűlne az, Hajó volna, elűlne az, Ennyi sok nép amerre lép, Hajlik a part, miként a jég.

Parancsolá hún fejdelem: Minden tömlő üres legyen; S mit ő kiad, mit ő beszél, Nem tréfaszó, nem puszta szél.

„Igyál, igyál, te vén Duna! Nem ittál ennyi bort soha; Igyál és tartsd nagy hátadat: Szállitsd keresztül a hadat.

Sötét az éj: elig-elig Hogy a vizfény fehérelik; Csendes a táj; alig-alig Hogy a folyamzugás hallik:

De majd a víz jobban zubog, Majd elborúlnak a habok: Komor felleg, gyászfeketén, Úsz a folyam terűletén.

Tömlőkön ott a hős Keve Hadával igy átalkele, Miért a hegy, miért a sik Kelenföldének mondatik.

„Lassan, fiúk! lábujjhegyen! Amerre a Duna megyen.” És halkal, mint az éji köd, Ereszkednek a part mögött.

Nem gondolá Makrin vezér, Hogy már nyakában a veszély; Ingyen se véli Detre szász, Hogy feje fölött ég a ház.

Tüz van, tüz van! - de aki fut, Lángok közől kardélba jut; Lerontva és fegyverre hányva A nagy város, Potenciána.

Kő nem maradt másik kövön, Nem csecsszopó anyaölön; De távol még a völgyi harc Fel-felsivít, meg elviharz.

A zagyva nép, kevert tömeg, Egymás szavát nem érti meg: Barát baráttal szembe ví; Gót és alán és római.

Ó, bár fedezné még sötét A hajnalcsillag üstökét! Ó! a nap is bár még soká Emelné fényes homlokát!

Ne hozna bút, ne látna vért: Holtak között a hún vezért, S elképedő, bomlott hadat, Mely győzedelmétől szalad!

Kemény harcos a Detre szász: Nem tőle jött hunokra gyász; Éles a Makrin fegyvere, Nem bánta azt erős Keve;

Őtet, - hadúr akarta így! - Húnok közől sebhette íj, És elborítá szertelen Nyilzápor a vak éjjelen.

Melyet midőn a hegytetőn Jó Detre szász eszébe vőn, Mint hullámot a sziklagát, Visszanyomá futó hadát.

Kezében a nagy dárdanyél Keresztbe fogva nem henyél: Egy vége szúr, más vége üt, Tör, zúz, seper, dönt mindenütt.

Sokat leölt az éji harc, Porba borult sok büszke arc: De, mint hullám hullámra kél, Jár a halotton, aki él.

És bár a holtnak száma nincs Az élőknek egy híja sincs, Mindenfelől a hegyközön Új had tolong, új népözön.

Hej Béla, most, hej Kadosa, Kemény tánc lesz ez a tusa! Barna hajú szép hunfiak, Mi haszna még a gyors nyilak!

Bár tőlük a nap elborul, Tárnokvölgye bealkonyul: Zászlótokon lecsüngve áll, Nem repdes a turulmadár.

„Előre hún, Nimród fia! Meg kell nekünk itt halni ma: A vészbanyák ott fenn vadul Csikorganak, s nem jő Hadur.

Előre hát, úgy forgassad Utoljára kemény vasad, Hogy sok vitézt küldhess levágva Szolgáidul a másvilágra.”

Két kézre ví jó Kadosa, Csillog-villog nagy pallosa: Körül-körül hős Béla vág, Omlik-bomlik a sokaság.

De, mint ha ki fövénybe ás, Hull a porond helyébe más; Vagy mint a hab meg’ összecsap: Úgy összefoly megint a had.

Hiába vítt jó Kadosa, Homályba száll fénylő vasa; Őtet, kivel nem birna száz, Lebirkozá vad Detre szász;

Mig Béla hőst a nagy tömeg Nehéz ostrommal dönti meg, Mint egy toronyt, mely egyedül Sokáig állt, amig ledül.

Hej! nem hamar lesz az, midőn Szilaj ménes fut e mezőn; Soká lesz, mig új gyökeren Fű és virág itt megterem.

A széles völgy egy lábnyom: a Súlyos had óriás nyoma, Ki egyet toppantott, s ehol! Egy emberöltő nincs sehol.

Százhúsz ezer jó hún halott S két annyi ellenség van ott; Nem ellenség, mind vérrokon: Vérök vegyest foly a fokon.

Ki a vesztes? ki a nyerő? Erőtelen mindkét erő, Győztes, legyőzött, - mint ahogy Két birkozó egymásra rogy.

Őket, az ég átellenén, A két hajnal harcban lelé; S mire megoszlott a csata, Már visszajött az éjszaka.

A hún, mikép földhöz vert vad, Pihegve a síkon marad: Míg Detre és győzelmi társa Elég erősek - a futásra.

„Hol egy paripa, mint a téj? Másik fekete, mint az éj? Kövér, hibátlan harci ló: Ezt kívánja Hadúr s Manó.”

Ősz Torda im kettőt hozat: Lobog, ropog az áldozat, Füstjétől az ég tetején Piroslik nagy éjszaki fény.

„Szép hún anyák hős magzati, Ne essetek bánatba ti: Ármánynak a bosszú elég, S Hadur mosolyogva néz felénk!

De, mielőtt új napja kel, A holtakat temessük el, Nehogy haragja döghalált Eresszen ránk, ostor gyanánt.”

Táltos szavát igyen veszik - S a fél tábor temetkezik: Temeti a másik felét, Dombbal fedi nyugvó helyét:

Külön-külön egy-egy csoport Temérdek földet összehord; Tölcséres a domb, és középen Sok halott ég máglyák tüzében.

Széles az éj köröskörül, Tárnokvölgye belémerül, De hosszában, de széltiben Sok tűz lobog egyszeriben.

Távol ha nézné valaki, Vélné, hogy a menny csillagi: Közötte sűrü népgomoly Sürög-forog, mint hangyaboly.

Szép a halál a harcmezőn, Valaki ott meghal dicsőn: Bajtársi őt pajzson viszik, Ijját, tegzét mellé teszik;

Mellette bárdot, kelevézt Fényes, fehér tüzláng emészt; Három követ, s azonfelűl Halmot raknak reá jelűl.

De hős Kevét nagy sokaság, S Bélával egyben Kadosát, Az ország utjához közel Egy domb alá temette el.

És a halomtetőre jelt Magas kősziklából emelt, Mig ajkain a tenger népnek Búsan búgott lassú gyászének.

Örökre hát a vérmezőn Bátor Kevének háza lőn; Hol ő hadával nyúgoszik, A temetőt így nevezik.

Év, év után gyorsan lejár, Jő-megy mikép vándor madár; De egy sem költi fel Kevét, - De egy sem oltja ki nevét.

Harmadnap a hunok hada, Mint új vihar, feltámada; Harmadnapon kürtödbe fúsz Torda fia, hős Bendegúz!

Zászlóidat a keleti Szellő vígan lebegteti, Hogy a turul repdes belé - Nyugot felé, nyugot felé!

Nem messze van már Cezumór, Ott éri ő Makrint utól; Hadával a Hunbércre hág: Onnan zúg le a sokaság.

A déli nap megváltozik, Fényében megfogyatkozik. Elrejti szép ábrázatát: Ne lássa e szörnyű csatát.

Fényes delet éjszürkület Váltá fel a küzdők felett, Rémes homályban dúl a harc, Haragosabb lesz minden arc,

Ám isten úgy akarta, hogy Az ellenség ritkulva fogy, S hegyről alá vérzuhatag Hömpölygeti a holtakat.

Szórja nyilát hős Bendegúz, Ivet nem is hiába húz; Csörög-csattog szélvész gyanánt, Kardot nem is hiába ránt.

Kardjával ő Makrin fejét Irgalmatlan repeszti szét; Míg gyors nyilát az ívnek hurja Szász Detre homlokába furja.

Utoljára lőn az, hogy ott Makrinnak a nap elfogyott! Majd megteli vidám sugár: De Makrin azt nem látja már.

Ám Detre hős, mint egy bika, Ha taglót érez homloka, Megrendűl a csapás miatt - S kettétöri a vas nyilat.

„Add meg magad, jó Detre szász!” - Nem én soha, mig élve látsz. „Add meg magad kegyelemre!” - Nem én soha, szégyenszemre.

S mint a szelindek hogy forog, Ha tépik nagy komondorok: Majd erre, majd amarra csap, - Homlokában a vasdarab.

„Kár volna még, vitéz, neked Táplálni éhes ölyveket, Heverni, mint egy kődarab S nem űzni el a madarat.

Imhol kezem: fogadd jegyűl Békében és hadban frigyűl.” És Bendegúz és Detre szász Kezet kézben ropogva ráz.

Ott a sereg három napig Áldoz, toroz, vigan lakik; Hadúrnak ott hálaadást, Ünnepeltek nagy áldomást.

Peng a koboz: húrjaira Harcot idéz a dalia: Őseiről csatás emléket; S elzengi - mint én az övéket.