Kedves barátom, lelkem jobb fele! Mi volna édesebb dolog nekem, Mint írni hozzád, írni íveket, Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér,
Meg tudja a szent, millyen gondolat. S mégis te feddesz és panaszkodol, Halott-beszédet tartasz síromon, És több eféle. Megvallom, fiu,
E szemrehányás, e feddő levél, E szenvedélyes „meghaltál” kiáltás, E lecke ízű dorgáló beszéd, Ez a lelket leöntő nyakleves,
Ily megrohanva, ily váratlanul, Hogy a léleknek annyi érkezése Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig Nyálát lenyelje - meg kell vallanom,
Hogy ez nekem... fölötte jól esett. Oh, mert belőle látom, mint szeretsz, Mi hő kebellel engem, hívedet, Hogy elvakít ez édes indulat,
Hogy nincs türelmed egybevetni a Napok folyását, tért, időt, körülményt S egyéb tudákos, elvont dolgokat, Midőn ezért békétlenkedel:
Miért nem írok a szálló madárnak, Ki egykor almafámon énekelt, Miért nem a méhnek, ki a minap Mézet szedett kertem virágiról,
Vagy a csapongó lepkének, ki néha Megörvendezteté kis gyermekim, Vagy a szellőnek és zúgó viharnak, Mely tegnap itt volt, most ki tudja, hol van?
Hová irhattam volna én neked, Bohó fiú te! mit mondék vala Szegény levélnek: merre végye útját, Hogy rád találjon e négy hét alatt?
Talán bizony nem törtem én azon Elmém eléggé s nem falék mohón Fel minden aljas pletykát, hírharangot, Rágalmat, emberszólást és egyéb
Vidéki mismást a divatlapokban, Csak hogy felőled, holléted felől Lelnék azokban egy betücske hírt. De nem találtam bennök semmi szót
Rólad, s miként a meddő figefát Az idvezítő, el- megátkozám Őket: ne is teremjenek soha Édes gyümölcsöt senkinek, ha nem
Teremtek most nekem. Mit volt csinálnom? hát sopánkodám: Ej, ej, hatalmas és mindentudó ég, Hol kóborolhat most az a fiú?
Gyakorta ismét így imádkozám: Mennybéli isten, édes istenem! Adj annak a szegény Sándornak immár Adj valahára állandó tanyát,
Csendes tanyába szép kis fürge nőt, Angyal kedélyü, szende, barna nőt, Mellé mosolygó, szép gyerkőcöket, Egy párt, ha többet nem, fiút s leányt:
Oh, adj családi boldog életet! És íme! amit oly forrón ohajték, Jön a levél, hogy teljesedni fog. Csak egy rövid hold élet, és az én
Költő barátom, mint Illyés proféta, Tüzes szekéren a mennyégbe száll. Én bőjtölöm meg mézes heteid, Fogadni mernék; s néma bőjteim
Hosszúak és nagyok lesznek, nagyok, Mint a tiéid egykor Debrecenben. Mert a barátság kis szövétneke Halvány világgal ég a szerelem
Máglyája mellett: de mit bánom én! Hogy el nem alszik, arról meg vagyok Győződve, mert hisz - tűz nem olt tüzet, Sőt jobban éleszt: hát miért emelnék
Önző panaszt; a mézteljes hetekre? Nem, én nem zúgolódom ellenök, Sőt azt ohajtom (vesszek el, ha nem) Legyen halandó élted fogytaig
Oly boldog-édes mindenik heted, Mint a legelső, mellyet élvezesz Az esküvés után. Én addig itthon, a távolban is,
Magányomban veled társalkodom, Könyvedből issza lelkem lelkedet, Mint a dicsőült égi szellemek Az idvezűlés harmattengerét.
És elmerengek arcod másolatján, Mely néma, mégis annyit mond nekem, Előteremti azt a tíz napot, Midőn te, hű barát, hajlékomat
Megnépesítéd egy öröm-sereggel, Előteremti, mondom és örökké - Valósággá ifjítja nékem azt. Ilyenkor aztán vágy éled szivemben,
Hogy vajha bár, nem énértem, hanem Kinek majd férje lészesz, hölgyedért, S kinek dalolsz, a nemzetért, örökké Maradnál ifju, mint ez érclapon.
Cookies on Poetry Cove