KATALIN

Megszünt a vigadók nesze, Mogorván űl az ősi vár Mint élet-unt vén remete, És, melybe visszasűlyede,

Rossz kedvét nem zavarja már Harsány zene, csengő pohár. Szellős fokán nagy, fekete Ágyuk lomhán könyöklenek,

Hogy a ledörgött éljenek Heve után hűtőzzenek; Érc ajkuk többé nem rivalg, Végső morajjok is kihalt;

Sőt már a visszhang is pihen, Mely összetorlott bérceken - Hol a felhőnek fészke van, S a völgyben, ott, hol Vág folyam

Őrült kacajjal elrohan - Dörgésöket fel és alá, Mint könnyü labdát, vagdalá. Az elriasztott néma csend,

Tanyáján, újra megjelent, Felütni sátrát Budetin Mohos, sötét párkányzatin, És a szokatlan zaj után

Visszafoglalt uralma tán Még teljesebb lön, mint előbb, A kézfogási nap előtt. Bástyán az őrvitéz, ha vált,

Szótlan tovább megy, nem kiált. Falai közt a többi nép - Bár a kidőzsölt lakoma Eszökre bélyeget nyoma -

Lassan beszél s lábhegyre lép: Mert, bár agyán bor gőze van, Ki merne szólni hangosan, Ki merne zajt emelni, ha

Nyugodni tért a vár ura?! Alugyál, büszke harcfia, Pihenj meg, ősz levente, Ki annyit küzde, mint te,

Annak lehet nyugodnia. Ne háborítsa álmodat Kisértő, gyilkos öntudat, Hogy gőgödnek feláldozád

Egyetlenegy leányodat! Miért ne lenne boldog ő, Ez a szeszélyes, balga nő? Szerencséjét megalkotád:

Hogy, elhagyván ős Budetint, Mindenki ugy tisztelje, mint Oroszlánkőnek asszonyát. Fenn, a tetőn, e büszke vár,

Egyetlen kő a zsámolya, Egy óriás kőszál, hova A felleg is hódolni jár; Az a felleg, mely a mezőt,

A völgylapályt egy perc előtt Sötét homlokkal járta be És, mint haragjának jele, Palástja tág redői közt

Ottan-ottan kitündökölt Vakító fényü fegyvere. Onnan tekint le, mint király, Oroszlánkő, a büszke vár,

Lenézvén lábai alatt A vén kopasz hegyormokat, Melyek, mint törpe szolgahad, Bár fú, esik, villám szakad,

Bár éget a délesti nap, Fedetlen fővel állanak. És - míglen igy néz szét-alá, Ameddig a távolba lát,

Körülte valamennyi bérc, Melyek veséi közt az érc, A drágakő és az arany Bölcsője, koporsója van;

A zord fenyűs melynek tövén Nem mer fakadni más növény; Lentebb a szálas bükk-sereg, Hol annyi hűs kútfő ered;

Alább meg a tölgy, mely, mikép Szörnyű madár, terpeszti szét Esetlen, bütkös szárnyait; Védvén velük, mint fiait,

Az ifju bokrok sűrüjét; A róna, hol fényes, fehér Háttal kovályog át az ér, Csak itt-amott búván elő

Selymes rekettyéi megől; A völgyi csendes, tiszta tó; Melynek vizéhez fogható Tükört a hold, ha este kel;

S a nap, midőn kényén delel, Csak néhol és elvétve lel; - Erdő, mező, dombliget és Völgy oldalán a zöld vetés,

Melynek dülői harmatos Reggel, ha rájok néz a nap, Szivárvány-szinben játszanak; Végtére, mint leült salak,

Fenekén, a szép völgy alatt, Sötétlő falvak száma, hol Becsűlet, munka és nyomor Füstfogta kunyhókban honol:

Mind, mind, - a szélső távolig - Oroszlánkőhöz tartozik! Ott tétováz, mosolygva, lelked, Szunyog, szerencsés ősz apa!

Míg karja közt lágyan ölelget Az álom és az éjtszaka. A harcos vő előtted áll, Mint hegytetői cserfa-szál,

Melyen madár nem zeng ugyan, Mely illat- és virágtalan, Sötét, haragos lombja van: De délceg ám, magasra nőtt

Megkoronázni a tetőt, - S ha kérge kissé durva is, Edzett, kemény, mint érc-paizs, Annál erősebb a derék, -

S bár nem hajolt vészek között, Melyekbe százszor ütközött, Megküzde és meg nem törék. Így áll előtted Jakusics,

A férfiú, kinél jövőd Reményét, kincs gyanánt letőd: Koros, de bajnok s büszke vőd. Haj! mert leányodat te mindég

Oly drága gyémántnak tekintéd Mely dussá tészi azt, kinek Idővel birtokába jut; Ragyogni, sőt vakítni tud;

Szépsége tündöklő sugárán A harmat, a nap és szivárvány Egymást felváltva enyeleg; De, bár ég, olvadoz, remeg,

Érzése nincsen és hideg, S mást nem kiván, mint foglalót Drágát, nemest, hozzávalót. Most, látva álmaidban őt,

A szép, magasztos, büszke nőt, S a hódoló pompát körül: Lelked, mint a hajós, örül, Kinek mosolyg az enyhe rév,

S kérded: „Leány, mi kell egyéb?” Mi kell? - Egy szende kis virág, Mely kedvesen, de rejtve nyit, S a hosszu emberélten át

Csak egyszer, ah! egyszer virit. Ama virág, mely a vadon Tüskéi közt is megterem, Taposva bár, nő szabadon;

De nincsen annyi kincs, vagyon, Mely átültesse őt oda, Ahol önként nem fakada: Virágod, első szerelem!

Első, utolsó, egyszeri! Ki szellem vagy, nem földi rög, Teljes, megoszthatatlan, ép, Szent és hatalmas, mely, mikép

Az, akinek itten nevét Fölvenni lantom nem meri, Teremtesz, ölsz - üdv és pokol Határain uralkodol:

Oh jaj! miért nem vagy... örök? Mint máglya, ég a tele hold Magas Fátrának ormain; Nyilt ablakából kihajolt

Szunyog leánya, Katalin. Előtte fekszik a vidék, Mint egy bübájos éji kép, Melynek világos részeit

- Hol a kelő holdnak szelid, Sugáros fénye terjed el - Mélységes árnyék váltja fel. Keletre púpos hegygerinc,

Melynek innenső oldalán Gyérűlni kezd a vastag árny S elhagyta immár Budetint; Délszak felé erdős hegyek

És völgy-odúk sötétlenek, Felettök a csillagokig Emelt kőszál uralkodik, Fehéren - mint felhődarab,

Melyen keresztül néz a nap - Csucsán Oroszlánkő lebeg, S a holdvilággal összefoly: Egyszínüek vár és alap,

Egy ködtömegnek látszanak. Nyugot felé tekintve, hol A Vág hegyek közé szorúl S mellette a szűk völgyi ut,

Szabadulást remélve, fut - Kopár Oblaczow domborul. Ily foglalóba van bezárva Regényes Budetin határa:

A völgykebel, melyet a Vág Mint nagy pallos, két részre vág, - A napvilágnál buja zöld - Most lennsötétlő néma völgy,

Mely nyugszik Katalin előtt, De őt a csendes éji kép, A holdvilágos szép vidék, A folydogáló tiszta lég,

Alant és fent, a föld, az ég, Nem látszik, hogy érdeklenék. Áll, mint kihajló falszobor, Nyilt ablakában, mereven,

Csak a könny, mely szemébe’ forr, Mutatja, hogy még eleven. Fehér arcára fátyolul Gyász fürtinek árnyéka hull;

Kezei, mint kis hódarab, Mely barna kősziklán maradt, Nyugosznak a párkányzaton. Egyik kezéből szabadon

Ereszkedik kendője le, Az eltitkolt vágyak jele; Zászlód, veszélyes szerelem! Másik kezén új ékszerül

A mátkagyűrü villog, Siralmas gyémánt! mely körül Nem egy hév könnyü csillag. Néz, néz alá, de tárgytalan

S merően, mint világtalan, Szemén a könnyek fátyla van; Nem eszmél, nem gondolkozik, Bánatba fáradt lelke, mint

Ha tengeren szálló madár Pihenni árbocot talál, Elszenderedve nyúgoszik. Néz, néz alá, de nem tekint:

Lak-tornya mély falainál Egy bércfolyammal összevág S miután ott örvényt csinál Sebesen fut tovább a Vág;

Fodros vizén ezüst lepel - A sugárokra szétfoszolt, Vékony, tördelt szövésü hold - Hosszan, rezegve nyúlik el.

Nyugotra ő, a part keletre, Szaladnak egymástól sietve. A torony is indul, halad Katalin lábai alatt,

Mint gyors hajó, mely keleti Boldog sziget felé repül S vitorláját csüggedtlenül Vágy és remény lebegteti.

El, el hajó! akárhová: Csak messze, messze ég alá, Hol a lelket ne érje be A kényszerítés vas keze.

El, el hajó! akárhová: Vagy sülyedj a mélység alá; Temesd el a fájó kebelt, Szerelmével, gyötrelmivel...

Azonban im! hab loccsanása Hallatszik a tulpart felől: Megszűnik a hajó futása, Szilárd torony lesz, mint előbb.

A lányka néz, hallgat, figyel: Kezében a szerelmi jel Lobogva int a táj felé, Hol a homályos part megöl

Egy barna csónak küzd elé. „Ő az!” kiált szívvére mind Arcába fut örömszökellve, Mintha a kedves jövevényt

Meglátni ablakhoz sietne. Egy perc az, míg öröme tart: Megcsillan a gyürű köve; S lehull a kéz; halvány az arc:

Haj, mert a hű, ki eljöve; Kétségb’esést hoz, nem reményt! De bár remény - bár veszte annak - Feszíti Forgács csónakát;

Bátran töri az a folyamnak Ellenszegült habtorlatát. Dühében, mint szilaj csikó, Tajtékot hány a vad folyó,

Majd körbe fut, majd elrohan, Tombol, prüszög: mind hasztalan! Nyergét viselni kényszerűl, Leszórni azt nem sikerűl.

A sajka megküzd és halad: Már ott van, a torny alatt, Honnan a víz-felűletig Kötélhágcsó ereszkedik,

Melyhez megkötve csónakát A vakmerész ifju, megyen S eléri a lég-ösvenyen Szerelmesének ablakát.

Sokáig, néma élvezettel Ölelte Forgács Katalint: Multnak, jövőnek kinja mind A percek árjában veszett el.

Ki fesse azt a kéjt, mikor Gyötrelmes távollét után Ily két rokon mell egybeforr? Midőn szót nem talál az ajk,

De a kebel feszül, sohajt, A szívek összevernek És - mint őszinte gyermek, Vagy két találkozó leány,

Kik, ami történt évekig, Egy perc alatt elcsevegik, - Egyszerre, hévvel, szaporán, Szünet nélkül felelve, kérdve,

Egymást előre is megértve Dobogják el mind a panaszt, A szenvedést, mi őket érte: Ki fogja, oh! leirni azt?

S midőn az igy könnyült kebel Erőtlenebb ütésivel Ritkábban kérdez és felel; Midőn cseppenkint száll a vér

S medrébe lassan visszatér; Midőn bizalmas szív sziven, Eggyéfonott érzelmiben, Bágyadt elomlással pihen:

Hol a szavak, e nyugalom Édes báját kimondanom?! Egy álom ez: könnyű, mikép Az illat és a napsugár;

Egy új világ, tündéri szép, Hol a lélek mosolygva jár; Nem élvez ilyet az alélt Vándor, ki hűs ligethez ért,

Hol fürtös árnyék, lenge szellő S fehér gyöngyökben felszökellő Hideg forrás, mely szomjat olt, Aláterülten a puha

Fűnek sötétzöld bársonya, Fenn, lomb között, a tiszta bolt, Mely távolabb változatos Festői táj fölé hajolt, -

Madárének és illatos Virág és kellemes szinek Enyhítni őt versenyzenek. Ilyet nem adhat semmi más,

Csak a boldog tapasztalás, Melynek ha egyszer vége lett, Nem fogja felvarázslani Soha többé a szolgai

Másolgató,... a képzelet! Egyszerre - mint rémkép miatt Álombul aki felriadt, Vagy az, kit égő háza költ,

Vagy a halálra vált beteg, Midőn az éjmadár süvölt - Retten föl a szép mátka-hölgy. Arcán a szétrezzent ideg

Futtába’ mind kővé jeged, Halálos a szin, melyet ölt; Sötét a homlok és szemöld, Mig, fennakadván, a szemek

Vad-kétségben veszteglenek. „Fuss, fuss” kiált „boldogtalan!” És már, amint kimondja ezt, Hatalmasan reszketni kezd -

„Sorsunk pecséte nyomva van; Köztünk a föld mélyen sülyed, Nem léssz enyim, én nem tied - S mely égfelé száll tiszta-hűn,

Oltáraink szent lángja bűn, A szivnek üdve kárhozat: Egymást szeretnünk - nem szabad! Vagy nem tudod... nem azt te még.

Mit megtudott a föld, az ég: Mert ez sötét gyászban maradt, Az ingott lábaim alatt, Midőn a szó kimondaték? -

Nézd e gyürűt...” „Hah! Gyáva érc! Ez hát a sors miről beszélsz? Ez hát - ismétli a legény -

A sors, mitől rettegjek én? Volt: nincs!” kiált, s a mátkajel Mélyen merűl a Vágba el, Gyorsan, előbb mint a leány

Ujja megérzi a hiányt. „Nem ugy! korán lesz válni még, Bucsúra hozzád nem jövék. Az esküdött hűség örök,

S ha boldogságom ajtaját Elzárja tőlem bármi gát: Mint férfiú, utat török. Jer, jer velem: nyugodt az éj:

Édesden alszik a veszély: Siessünk. Túl e völgy-folyam Medrén, a bokrok árnyiban Vitézeim hű népe van:

A csolnak itt: a büszke Vág Karom csapásit rettegi, S bár ellenére van neki, Megszokva már a szolgaság.

Ne szólj: ne reszkess: jer velem: Leszállni biztosít ölem; A könnyü sajka perc alatt, Mint egy szilaj pók, átszalad,

S ha túl vagyunk - túl, én, veled Minden veszélyen... képzeled?” Mond, s balkezével, öv gyanánt. Átfogja a karcsú leányt,

De reszket ez; csaknem kihull És elfoly érc karjaibul. „Oh jaj, ne még! ne oly hamar! Keblem szorong - fejem zavart -

Erőm nincsen - fázom nagyon - Pihennem kell. -” „Anyám, anyám! Ha búcsu nélkül itt hagyom...!

Majd fölkel ő reggel korán, És várni fog hiába rám; Betegnek gondol: látni ég: Bontatlan ágyam szólni fog...

Előbb, mintsem kifejlenék, Gyilkosa lészen e titok, S boldog! ha rettegés ölé meg - Előcsatárja a veszélynek -

Míg férje, a bőszült apa, Dühös tigrisként nem jön el, Keresni benne életet Melyet ezerszer öljön el.

Te nem tudod, mit szenvedett E gyöngéd asszonyi kebel, E szikla közt nyíló virág, Hová nap nem tekint soha,

Hol örökös a tél hava, És, mely felé mosolyogna, Nincs egy füszál, egy lombos ág. Igen, te nem voltál jelen,

Midőn a vas kényúri gőg S apai akarat előtt Fetrenge a hű szerelem; Midőn sarokkal tipratott

A nő legszentebb érzete: Miért hogy érez gyermeke, Szivet belé miért adott! És most... Nem! oh, az nem lehet!

Ha áldozat kell: én legyek. Váljunk el, ifju! menj, siess; Ah légy erős: türj, vagy felejts! Kísérjen a bú ösvenyén

Vigasztalásul egy remény; Hogy, amidőn oltári hit Vetné reám bilincseit, Azt a napot nem érem én!

Élj boldogul...” „Tenélküled? Boldog jegyes: Isten veled!” „Forgács: oh, égi kegyelem!”

„Eljössz tehát? jösz úgye?” „Nem.” „Úgy én mihaszna szenvedek. El innen, el!”

„Anyám... megyek!” Mennének is; de hirtelen A hölgy apródja megjelen, Bomlott beszéde, külseje,

Nem várt veszélynek a jele. „Bajnok! hamar, fuss; nincs idő: Urunk boszút lehellve jő, Kezében vas, szemébe’ tűz,

Csövében a halálos ón: Ha! már közelg a folyosón -” „Irgalmas ég! s te veszteg ülsz? Fuss” - mond a hölgy - „oh, Istenem!

Előzd meg a percet: el, el!” De Forgács elszántan felel: „Én meneküljek és te nem?” „Fuss” a leány ismételi

S kezét, a gyönge pár kezet, Kétségb’esetten tördeli: „Reményünk még el nem veszett: Még visszajősz - nem! én lelek

Utat, hogy felkeresselek...” „Remény!” szökik most fel, „remény!” - Villámsugár e gondolat - S az ablak ingó lépcsején

Bizton siet le a legény, Míg rendítő csapás alatt A záros ajtó bészakad S kivont karddal Szunyog belép. -

Nyomában fegyveres cseléd És bámuló kiváncsi nép. Mint kóbor villám, járja be A hely minden zugát szeme,

Egy pillanat! s a büszke cső Dörögve a mélységbe lő; Süvölt a visszhang a habon - És felsikolt: „nagy Isten! ő...!” -

És összerogy a hajadon. Éjfél van... éjfél elhaladt. Csöndes, mikint elébb, a völgy. Ápolgató kezek alatt

Lassan magához tér a hölgy. Körülte gondos őr gyanánt Isméri meg a jó anyát, Minek jeléül egy mosoly

Rideg, halvány ajkára foly. Eszmél, de még az öntudat Homályos képeket mutat, - Mint csecsemőnek gyertyaláng.

Előbb világos oldalán Tünik fel néki a való: Később fejlik ki majd az árny: (Igy rémlik a vizbehaló

Szemébe csillagfény talán, Mig a veszélyt, melyben lebeg, Nem látja és nem érzi meg.) És vissza rámosolygana

Szülője, a gyöngéd anya, De, melyet igy erőszakol, Arcán vonaglás a mosoly: Egy színe-vesztett ajk-fodor,

Mikép az a rózsalevél, Mit tűz fölé repít a szél S annak hősége megsodor. Ő tudja, hogy közelg a vész,

Mely gyermekére törni kész - S amit szorongó keble sejt, Borzaszt, gyötör, kétségbe ejt. Miért ez a halotti csend?

Férje hová s mi végre ment? Gyors távozása mit jelent? Haragját, amellyel tele Sértett apai kebele,

Miért nem mennydörögte le? Miért akadt el ajakin A bosszuvágy, mint néma kin? Arcán miért szinlel jeget,

Hol vére - mint égő folyam Hegyek lávás odúiban - Kirohanással fenyeget? Ah, volna most is bár olyan!

- Zsémbes, dacos, nyers, mint szokott. Mentségre nem türő okot; De - mint felleg, mely hirtelen Kitör s ha célt talál, ha nem

Villámival - tovább megyen, - Egyszerre föl- s kilobbanó, Kinek rövid lángját legott Eloltja a józan való:

Rettegni úgy nem volna ok. De most mi történik? mi fog...? Méltán remegsz, szegény anya: Szörnyet hordoz méhében a

Haragtól viselős titok! ------------ Mint óriási Kebelnek tompa dobbanási, Kondul meg egy várbolt alatt

A sziklatépő kalapács És megrenditve a falat, Belé mindig mélyebbre ás. Egy mécs rövidlátó sugára

Világol a sötét munkára; Pőrölye húzamos, kimért, Visszarugó csapásinál A munkás néha meg-megáll,

Letörli égő homlokát: Kérdőleg föltekint, miért? De egy szó rádörög: „tovább!” Mögötte Szúnyog zord alakja,

Mint barna kőszirtből faragva; Árnyékát mozdulatlanul Végig fektette a falon. Arcára egyik oldalon

A mécs fakó világa hull, S a domború csontok megett, Melyekre bő fényt ereget, Mutat homályos völgyeket.

S e megfagyott ábrázaton Nem rezdül egy ér, egy izom; Ezüst eresztől árnyazottan Az ajk, ha szól is ottan-ottan,

Tán föl se’ nyílik, meg se’ moccan; Csak szeme villog mély gödörbül, Mint tigrisé, midőn sötét Barlangjából prédára lés -

Kisérve mindenik kövét A sziklafalnak, mely legördül, S a dolgozó gyors eszközét. - A munka foly, tágúl a rés;

A kar hevűl, a pőröly ég, Nyomán szikráznak a kövek: Meghódol a kemény tömeg És felkiált az úr: „elég!”

Fátyolt kezembe! Az éj legsűrübb fátyolát: Hadd fedezem be E jelenetnek iszonyát!

Ne lássa senki a leányt, Kit a szörnnyé vadult apa Mostan előhurcoltata, Midőn élőhalott gyanánt,

Halványan, szétbomló hajakkal, Kulcsolt kezekkel és ajakkal A gyász üregbe tétetik, Melynek nyilásán bérc kövébül,

Mint ami századokra épül, Erős zárfal emelkedik Fátyolt reá... Utolsó volt a dobbanás:

Elhallgatott a kalapács. A börtön kész, hová a lég S leány meghalni záraték. „Igy!” mond az ősz „élj, míg lehet,

Mig lekönyörgöd vétkedet; Elődeim sírboltja szent: Te sem viendsz beléje szennyt.” Szól, és hideg vonásiban

Kevély bűn méltósága van: Hiú dölyffel takarja még A poklot, mely keblében ég. Akarja hinni, hogy lemosta

Ama képzelt gyalázatot, Mely ősz fejére hozatott, Gyalázatos tettének mocska, S elégtételt vön és adott!

És, mint ki jól végezte dolgát, Indúl a termet hagyni el, Midőn árnyék megől a szolgák Kárhoztató morajja kel.

Az eddig néző s hallgatag Várnépe zúgásra fakad, Itt-ott a zúgásból pedig Merész vádhang emelkedik.

Felháborult vérök vad láza A fegyelem nyűgét lerázza; Mind hangosabb, mind hangosabb. Merészebb és haragosabb

Lesz a természet szózata S emberiség irtózata! „Való tehát? nem csak ijesztés?” „Szörnyű dolog! mi látjuk ezt, és -”

„Pajtások, ezt elnézni bűn! „Uram, harminc év óta hűn Szolgáltalak, de -” „Hát ki mer?” „Én is merek, ha lesz kivel!”

„Én is - mi is - mind -” Ám kivont Karddal Szunyog közéjök ront: „Ha! szolga nép, hitvány salak, Utamba állsz; kiszórjalak?

Tisztulj! különben fegyverem Rossz véreddel bekeverem.” Ekkép üvölt és mint veszett Farkas, midőn nyájnak esett,

Akit elől-utól talál, Jutalma seb - itt-ott halál. Az ellenállók száma fogy: Csapás elől, csapás alatt

Sok elfut és sok összerogy: A zaj tovább, tovább halad S az elhagyott boltban csak a Világtalan, bús éjszaka

S egy-két halálhörgés marad. „Szemem világa volt a lyány: De én kiástam e szemet Mivel megbotránkoztatott -

Megszégyeníte engemet! - „Ki mer vádat emelni rám? Panaszra másnak nincs oka: Enyém a fájdalom joga

S én e jogot nem engedem: Meggyilkolom... eltemetem! - „Bűn ez? Ne hidd, ősz fej, ne hidd, Hazudnak mind - s a sziv, ez itt,

Ez a bolondos vén gyerek Éretlen dolgokat cseveg. „Kitéplek innen, húsdarab! Kitépem e bezárt kigyót:

Békén pihent, mig fagyva volt, De már melegszik és - harap! „Mardoss, harapj! nem érezem: Érc akaratom a paizs,

Fogad nem érzik át ezen; Becsűletem megvan ma is: A veszteség nem fáj nekem, Azért se’ fáj - azért se’ fáj -

Nincsen, nem is volt gyermekem, S ha volna, ha lett volna is, Eltemetém... elátkozám! „Hagyjátok a vén Szúnyogot!

Becsületével sirba megy; Mint a fa, mely döltében egy Férges gyümölcsöt eldobott! Hagyjátok őt...

„... rém alakok Mit üldöztök! nem szaladok - Nem, nem, nem félek tőletek, Kiállom égő szemetek -

Kezemben a kard - vére foly - Ki vérezé meg kardomat? Hol a csábító fattyu, hol? Az ölte meg jó fegyverem,

Elébe! ott jő, ismerem: Ahol szalad! ni, hol szalad... Oh - oh - oh...!” Így üldözé Szunyog sötét

Várának ó tornácain, Bujdokló szolgák arcain, Önnön lelkiösméretét; Midőn szokatlan zaj riad

S jó célu árulás miatt Felnyílik a nehéz kapu. Az apród az, a hű fiu (Miért hosszasan mondanom?)

És az anyai fájdalom, Mely szabadítóul legott Behítta Forgács bajnokot. Forgácsot, aki, mint hivék

S akarták, nincs elveszve még Erős indúlat, gyönge szem, Nehéz cső reszkető kezen Szunyog boszúját megcsalá

És, melyre bizta, a golyó, Hűtlen merűlt a víz alá. Most riadó csoport előtt Látjuk sebes rohamban őt;

A várpiac pallókövén Átcsattog az érckörmü mén - S mig hirtelen felzúg a harc, Növekszik a zaj, cseng a kard,

A nép tömegben kavarog Mindenfelől, mindenfelé, Mint a vetés, mikor belé Csaptak civódó viharok;

A meglepett őrség üvölt, Ordít az ég, dobog a föld, Rendetlen, elszánt, egyveleg Harcban gomolygnak a felek;

Fegyvert barát barátra ránt, Őr ví az őrrel egyaránt, Az tudja, mi a cél, ez nem, Az rábeszél, ez nem hiszen,

Amaz békít, ez agyarog S értelmez végre a marok. - Mig így dühöng a bősz csata, Mint egy őrült világtalan

S középen - kész harc ő maga - A háborodott ősz apa: Még egyszer a várbolt alatt Kondul a súlyos kalapács,

S döngetve a kemény falat, Belé mindig mélyebben ás. „Add vissza, sir, add vissza őt, Élőhöz nincs jogod” kiált

A pőröly, s zúgva feltöri A börtön sziklás ajtaját. És halványan kilép a hölgy És bajnokát fölismeri,

Arcát a vér, szemét a könny, Szivét örömfény megteli, - De gyorsan, mint éjtünemény. Ragadja hölgyét a legény,

A szél suhog; száguld a mén, Megettök a harc elmarad, Hegyekbe mélyed el az út, - S utánuk az őrült harag

Nehéz átkot hiába zúg. „Rabló, megállj” fölsí a vén „Halottrabló lidérc, megállj!” S a ló után üldözve száll;

De lába lassu, gyors a mén, Beérni őrült gondolat S ő mégis csak szalad, szalad. Utána elbámúl a had,

Nem ví, nem is véd a vitéz, Nem cseng a vért, zaj nem riad. A kard lehull, lecsügg a kéz, S minden szem a távolba néz. -

„Megállj rabló, megállj, megállj! Várd meg az ősz fejű apát, Kedves halottam ellopád - Hová viszed gyors lovadon?

Enyém a fehér hajadon; Elásott kincsem’ el ne vidd. Hozd vissza holt leányomat Itthon felede valamit.

Itthon felejté átkomat, Azt kell utána hoznom - és Az átok oly nehéz, nehéz - Ha! elrogyék súlya alatt...

De fölkelek... megfosztalak... Egyetlen lányod elveszem. Ha elástad is, megkeresem, Ha elástad, én felásom azt -

Hahó! hahó! hová szaladsz...?” Így, tüskén bokron botlik ő, Megtépi galy, megvérzi kő. De majd feláll és fut tovább

Fájdalmát nem hiszi a láb. Minden erőt, még ami van Korhadozó tagjaiban, Mit a természet gondja ott

Évekre bölcsen elrakott, Elékutat s eltékozolja Az őrültség, semmi haszonra. S míg ő mindjobban elmarad,

Távol, sötét bokrok megett - Mint gyors-menekvő hold, mikor Felhők rónáin bujdokol - Mind távolabb, mind távolabb

Feltűnik a futó lovag; Fejér lován fejér a hölgy, Sötét árnyékban űl a völgy. Majd a látás sem éri be,

A hang sem jut füleibe, Félúton, mint fáradt golyó, Lankad a szem - lehull a szó, A villámos - az átkozó.

„El, el...!” a mén gyorsan halad, Futnak visszafelé a fák, - Mellette versenyez a Vág, De tajtékos habja, hiába,

Nem ér a paripa nyomába. „El, el...!” sohajt a völgyi szél, Midőn jobb- s balfelül kitér. Puha, selyemkezével a lyány

Dús fürteit megsímogatván. Csattog az út: mint tűzvirág Fel-felfakadnak a szikrák S meg eltünnek, mint buborék,

Melyen a nap sugára ég. Zördűl a lomb, rezzen a vad S önkénytelen beljebb szalad; Fészkén megrebben a madár

S álmában is megrázkodik: Friss martalékát a kuvik Elhagyja és messzére száll. Megdöbben a csendes magány,

Visszhangja felriad s elámul: Ki jár ily késő éjszakán, Ki veri föl szokott álmábul; De - mint a nesz odább haladt -

Lenyugszik újra, fák alatt, S a messziségben elhaló Dobogásra más visszhang felel, Míg azt is elhagyá a ló,

„El, el..!” ...S miért így futnia? - Lassítja habverő lovát És szétvigyáz a dalia.

Előtte csend, utána csend, Az üldözéstől, látja, ment: De hölgye kér: „tovább! tovább!” Szegény leány! őt üldi még

Egy rémalak, egy szörnyü kép, Mely szétzilált ősz fürtivel Megettök egyre fut, szalad, S nem éri el -

El sem marad. Hiába fordul más felé, Szemét hiába hunyja bé, Az iszonyatos ősz alak

Mindig szalad, mindig, szalad. Fejérbe fordult nagy szemét Őrája szegzi untalan, Arcán a holt ember sötét,

Földszínü sárgasága van, S ez arcra véres könyje foly; Vonási torzak, mint mikor Valaki csufságul feszíti

Képét, s az Isten úgy veszíti; Kezében éles, hosszu kard, Melyet magasan rázva tart; Futtában amint lép a ló,

Futtában akkor lép amaz S minden föl- és ledobbanó Lépésre kardjával hadaz. Olykor, egy-egy pillanatig,

Valamivé elváltozik: Majd egy bokor lesz, majd egy ág, Majd egy kidölt fának fejérlő Csontváza, majd egy kőhasáb,

Bámészkodó árnyas helyéről, Majd a kibukkant szőke Vág: De csakhamar előbbeni Rémalakját visszanyeri

S fut egyhangúlag, egyaránt, Üldözve a szegény leányt. „Oh, csak siessünk” esdve kér „Hamar, hamar, míg el nem ér”

S erősebben karolja át A hölgy az ifju derekát. „Ki érne -” kérdez és felel A hű lovag - „ki érne el?

Mi üldöz, ah! mi képzelet Rémít, szerelmem, tégedet? Nézd: a sötét vár régen eltünt, Nézd: hogy marad a föld megettünk.

Nem üldöz senki, csak magok Futnak velünk a csillagok: Mindenhová kisér az ég, Bizzunk az égbe Katalin; -

Ott, ott az én jó csillagom Legszebb a mennyboltozaton, Fénye vezérl, hatalma véd: Ah mint ragyog, no lásd, no nézd!”

De, mikor a lyány feltekint, A fényes csillag leszalad S kialszik, mint tüzes szalag. E percbe’... szemközt... hah! mi ez? -

Lovak robajja, harci nesz Zajdúl a hegysarok megől Kevély Oroszlánkő felől. Jakusics az, ki felriadt

Az iszonyatos hir miatt, A Hír miatt, amely soha Nem alszik, és szárnyas lova Idő, távolság emberi

Határait nem ismeri. Az verte őt fel, ablakán Zörgetve késő éjszakán: „Kelj, kelj vitéz, most nincs idő

Álmok ködében bolyganod: Sirban sohajt a deli nő, Temetve szép menyasszonyod. Fel, szaporán! fel, iziben,

Élőhalottnak özvegye! Most csak a gyávaság pihen. Piarcodon a vári had Nem hallod-é mikép riad?

Zablód körül nyerít a mén; Acélod megcsörren szögén, Hüvelyében nem fér hegye, Nyugvó helyén csördül magától,

Hogy a természetlen apától Jegyesedet számon vegye. Boszúlni vágynak ők... s te tűrd? Hadd zengjen a tárogató,

Mint a feltámadási kürt, A sírok álmát zaklató. „Fel, fel!” - s előbb mint elhaladt Gyors szárnyain a pillanat,

Fegyverben áll az éji had S megindul - Jakusics elől - Kevély Oroszlánkő felől. - „Apám...” sikolt a hajadon,

„Csitt!” mond az ifju és lovát Megsarkantyuzva félre vág, Hol legsötétebb a vadon. De sas szem és sasröptü mén

Kiséri útlan ösvenyén; Utána felzúg, mint csata, Az üldözők gyors csapata. „Akárki légy,” - üvölti nyers

Hangán az úr - „sötét lovag, Ki gyönge nőt rabolni mersz, Megállj, hadd lássam arcodat!” Rá a hegyek visszhangja szól,

Fut a lovag s nem válaszol, Száguld a ló... de majd, de majd A bősz csoport köréje hajt; Előtte sziklás meredek,

És egybe szőtt-font rengeteg, És - mintha a föld megrepedne - Egy bérc-sió vizásta medre; Mögötte és két oldalon

Növekvő harci rialom, Acél csöngése, dárdafény, Szabadulásra nincsen ut, Kétségb’esés minden remény:

Ezt híja védül a legény. Mint üldözött struc, körbe fut: „Gyávák!” kiált „nincs köztetek Ki megvíjon, mint dalia,

Hogy ekkép, mint haramia, Mind egymagamra törtetek?” „Gyáva! a bajnok nem szalad: Állj meg tehát s védjed magad”

Felel Jakusics hirtelen És a lovag mellé terem. Felzajlik a hadvész legottan, A két levente összeroppan,

Szikráz a haragos acél, Suhint a lap, csorbúl az él. S mig fenn vihar csatáz, alant Nyögdécsel a rémült galamb.

Egy szál ideg: a félelem: Hogy még van félteni-valója: Hogy még lehet boldogtalanb: Szivét ez, ami tartja fenn;

S kettérepedéstől megója. De most... utolsó roppanat! A fegyverél mélyen behat: A két kar egyformán erős,

A két vivó egyforma hős: De a pihentebb végre győz: Forgács leomlik hű lovárul, Szemeire halálköd hárul.

S együtt lehanyatlék vele Kit védő karja ölele - Ki, mint repkény az oszlopon, Csüggött a súgár bajnokon -

Tört szivvel a szép hajadon. Ekkép, haj! ekkép dőlne le A fejedelmi jegenye Ha - időnek előtte még

Tövére fejsze vetteték! S ekkép ölelné len is - Döltében is, fektében is - A hű folyondár, - csüggeteg,

Fejérfürtös virágival, Gyökerétől elszakadottan, Lombjaival egybefonottan Hervadva, míg amaz kihal! -

„Segély! segély: a hölgy elájul!” Parancsol s teljesít maga, Gyorsan leszökve ménlovárul Oroszlánkőnek bajnoka;

S borzadva, mintha sejtelem Nyilallnék át az érc keblen, Hozzája lép, hozzá hajol: Ott fekszik a halotti mátka!

A bánatos hold gyér világa Nyugvó, szelíd arcára foly; Keblét a lég nem emeli; Mozdulni nem bir semmi tag:

De, amint hunyva voltanak, Hunyvák maradtak szemei; Azt gondolnák, csak álmodik, Mert a halál, e harmadik,

Győztes vetélytárs, nem nyoma Újonnan nyert menyasszonya Szépségeire bélyeget: Egy torzvonást, egy kínjegyet.

„Még él!” kiált örömteli Arccal Jakusics „élni fog!” És a halottan is deli Hölgyet lovára öleli

S Oroszlánkőre felrobog. Legott a bajvivás helyére Más nép gyülengez, más had ére: Forgács, Szunyog hadnépe, kik

Futtában a bomlott apát Őrködve, szánva követik. Későn jövének: a csatát Hallák, de meg nem oszthaták,

Mindaz, mi ottan látható, Egy, a hegyekbe vágtató - Most eltünő - lovas csapat, Mely hölgyi alakot ragad.

Mert, mielőtt homályba vesz, Felcsillámlik a női mez, S egyszerre, mint villámi lob, Kapván meg az őrült szemét,

Utána iramlik Szunyog. Felrajlik és utána robban Csoportonként a szolganép, Mig némelyek vérben, halottan

A bajnok ifjat meglelik S borongó néma fájdalomban Dárdák nyelére emelik. Ekkép a zavaros tömeg

Eléri Oroszlánkövet S mint ostromló tábor, megáll Magas, bezárt kapuinál. Minő had ez! mily képtelen!

Mint a kacagó gyötrelem: Vezéri: egy őrült s halott. Mi célja van? mit akar ott? Avagy csupán élvezi a

Borzasztó látvány gyönyörét, Midőn az őrült dalia, Fedetlen fővel, véres arccal, Megostromolja dőre harccal

A vaskaput, a vár kövét? S míg eszeveszett átkait, „Nyilj, szikla, nyilj! repedj meg érc!” Miket üvöltve széthajit,

A völgyodú, az ormi bérc Arcul meg arcul verdesik, - Dühöngve a várnak esik. Acélja gyors csapásitól

A kapu öble kongva szól; Szikrát ver a fal, s mintha gúny Tüzes szikráit ontaná: Széttörve a kemény kapun

Jó kardja pengve hull alá. Fegyvere most a puszta kar, Ereje nincs, de ő akar, - S a tehetetlen őrülés

Veszetten önmagába mar. - Ekkor váratlanul, hamar A vaskapu megdördül és Széles, kitárt karjaiban

Nép látható csoportosan. „Itt van leányod: íme, nézd! Ismered őt, Szunyog vitéz? Itt a leány: szép, mint előbb,

Zordon apa, temesd el őt!” Fájdalmasan igy a lovag. S alvó jegyesére mutat, Kit, ősei nagy paizsán,

Gyászban hozat maga után. Felsír az apa s felkacag: Szeméből könnyek omlanak, Arcán nevető fájdalom

Iszonyu torzképe vagyon; Üvöltő ajkán a kacaj Jajjá huzódik - és a jaj Fonák, csapongó, vad szeszéllyel

Hahotává tördelőzik széjjel. Majd néz, merően, hosszasan: Szemén lelkének árnya van; Sötét, sötét árny, - oly borult,

Mint a lélek, - a háborult. És fájdalommal, mintha kin- Forrás buzogna ajakin, Zokogja fel-felbuggyanó

Szavait: hamisak azok: De, amely bennök felbuzog, Az érzet, hah, nagyon való! „Irgalmas Isten” - felkiált

A vőlegény - „így van tehát!” S körültekint a romokon: Apán, leányon, bajnokon. „Szegény apa! te bűnödér’

iszonyuan megbünhödél - Boldogtalan két martalék! Vesztökre, jaj, mért is valék -; Oh, hű szivek! oh, nemesek!...

De most igazságos leszek: Ha élvéjök utjokban álltam: Hadd egyesítsem a halálban!” Sohajt fel és szemeiről

Keserü könnycseppet töröl Első, utolsó harmatot; Mely ott valaha fakadott. - Még szól, midőn engesztelő

Fénnyel mosolyg a nap elő, Megelégelve a rövid Éjnek sötét borzalmait. E fölpirosló fáklya mellett

Vitézek gyászos utra kelnek: A harci kürt reszketve búg, A harcfiak mind szomorúk. Jakusics a hű párt azonnal

Ős Budetinre vezeti, - - S azóta csendes nyugalommal Kettőjöket egy sír fedi. Hát az anyaszív... Feleded

Ének, hogyan repede meg? - Kitép, legázol a vihar Kemény tölgyet, nyiló virágot; A zöld mező télben kihal:

De nézd el a sivó kopárt: Az asszu kóró ott sovárg, Hogy hervatag szálaival Jelképezze... a pusztaságot!

Oh vándor! ösvenyed ha jár Trencsén magas vidékein S a Vág kanyargó partinál Szemedbe ötlik Budetin:

Nézd meg mohos falüregét S gondold hozzá e bús regét.