Mily rövid az élet!... Mint hullócsillag futása, Mely földünk körébe jutva, Lángra gyúl, és tűz-barázdát
Írva elszalad, gyorsabban, Mint egyet pillantanál. Útja honnan jött? hová visz?... Míg sötét volt, s ujra az lesz,
A világ-ür végtelenjén Hol bolyongott? és hová fog?... Ki tudná megmondani! Míg tündöklött, addig élt.
S honnan jössz te, lélek... Mely csak e föld gőz-körében Vetve lángot, addig fénylel, Amig éppen áthaladsz;
Bölcsőd és sirod homály. Akkor lobbanál-e föl csak Az állatban, s véle múlsz el?... Vagy jövél a végtelenből
Ismeretlen, hosszu pályán, S visszatérsz azon megint?... Oh, ha nem volt, és ha nincs E parányi csillogáson
Innen és túl folytatás: Mily rövid az élet! - Megfelelsz te, lélek. Volt idő, mikor tagadták
A futamló csillagot: Semmi az, csak földi pára, Lobban, és fut, és el-ég. Most a szellemet tagadják:
Semmi az, csupán anyag, Agyvelő, vér és ideg Összhatása, mely azonnal Véget ér, ha szétbomol
Agyvelő, vér és ideg. Az anyag a halhatatlan: Fűben-fában újra éled, Összetársul, meg elszéled
Mindörökké, szakadatlan; Hanem e feltámadást A szellem nem éri meg: Ez üres hang, nincs sehol,
Puszta réme ferde agynak, Mílyet századok ránk hagynak - S csak zavarja a tudást. Oh, ti, akik jobb felemnek
Már e földön mély sírt ástok: Oly bizonyos hát tudástok, Hogy helye sincs védelemnek? Nem mond ellen az a szellem;
Mely kutat, hogy támaszt leljen Megtagadni önmagát? S nem rettegné, ha meglelte - Mit tudása így teremte -
Azt az örök éjszakát?... Ah, jobb volna kissé várni, Nehogy úgy találjon járni Az a híres tudomány,
Mint ama gyors fénnyel jára, Mit csillagnak vélt a golyhó, Ő azt mondá: csak gyúlt pára: S ím, ma áll, hogy égi bolygó -
Mi lehet még ezután? Ami annyi szívbe oltva Élt világ kezdete olta; Mit remélt a hindu, párz;
Amért lángolt annyi oltár, Zengett Szíonon a zsoltár: Hogy nem addig tart az élet Míg alant a testbe’ jársz;
Hanem egykor újra éled, S költözzék bár fűbe, fába Vagy keresztül állaton: Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába, Megtisztúlva, szabadon; Vagy a „boldogok szigetjén”, Mint hivé a boldog hellén,
Vagy az üdvezűltek helyén, Mint reméli keresztyény, Lesz dicsőbb folytatása: Én ezt meg nem tagadom. -
Mit hisz a tudós? ő lássa, Földi pályám’ ami nézi: Annak immár vége lesz, Vissza senki nem idézi; -
S rövid foglalatja ez: Mély homályban, éjfél tájban, Kis fény is ha nagynak tetszik, Hogy a föld körén bolyongtam:
Egy barázdát én is vontam. Az emberek ráveték Pillantásukat egy percig, - S egy tudós tán megfigyelt
És lapjára, sok száz jelhez - Ahogy csillagfutást felvesz - Könnyed, vékony karcolással Rólam is tőn némi jelt,
Mire reggel ő sem ismer; S összevéti annyi mással A jövendő nemzedék, Mely se kérdi tán, se tudja,
Nem is igen lesz rá gondja: Hogy itt éltem, s a tömegben Én is lantot pengeték.
Cookies on Poetry Cove