Volnék kis pacsirta, hogy zenghetne dalom Harmatos, virágos, illatos hajnalon; Hogy magasztos ének szárnyain lebegve Merülhetnék mélyen a fényes egekbe;
Hogy lerázván a föld minden szennyét, porát, Innám egy dicsőbb lét isteni mámorát; Majd elszenderülve boldog csalódáson, Édes álom lenne - ne fájna bukásom.
Volnék kis pacsirta, - tavasz hirdetője, Kihez a reménység arany szálát szője; Köröttem az eget rózsafelhők szegnék, Zöldellő vetések halmain levegnék;
Hogy a magvető, ki új kalászt hinteget, Felém fordult arccal keresné az eget, Telnék be örömmel, hálás bizalommal, Versent énekelve zöngzetes dalommal.
Akkor, midőn még a természet oly pazér, Akkor, midőn gyermekmódra futkos az ér, Midőn sarjad a fű, és virágzik a fa, Mindenütt uj erő buzog fel, dagadva:
Midőn az agg sírja szélétől visszalép, Évei számadását bizton viszi elébb, Midőn a halálra nem is gondol senki... Oh! akkor szeretnék vígan énekelni.
Szebb akkor az éjjel, mint jelenleg a nap, A szilaj vész, mint most enyhe, lágy fuvalmak; Szebb az ég viharral, mint egyébkor tisztán - Nyeritő villámmal, végig a nagy pusztán.
Egy perc! és a mennynek haragja kiontva, Szép szivárvány béke-zászlaját kibontja; Szenvedés, aggódás feledségbe mégyen: Örömkönny rezeg a kis virág szemében.
Vagyok pelikánja kietlen mezőnek, Búsongó madara híves, ködös ősznek, S mint a délre húzó daru fejem felett, Egyhangon tördelem bágyadt énekemet.
Örömből, keservből dalforrás fakadhat, Az elpattanó szív még egy hangot adhat: De, mikor ízenként zsibbad el érzete; A fásult kebelnek nincsen költészete.
Cookies on Poetry Cove