Kitelt az év, a perc lejára, Hogy Debrecen hires tanára, Mint vérrel esküvé egy rossz nap, Átadja székét - a Gonosznak.
Az ifjuság tömöttebb rendben Gyűl össze a hallóteremben, Meghatva titkos borzalomtul, Midőn az éji óra kondul.
Nincs semmi nesz. Hallgatva várnak. Jöttére a tudós tanárnak, Ki a fekete könyvben olvas, S korán arannyá válik a vas.
Mi sors vár rád a csillagokban, A csíziónál tudja jobban, Bölcsek kövét régóta birja, Nap- s holdfogyatkozást megirja.
Télen, szobában, érlel dinnyét Csiklándni a vendégek ínyét, S az asztallábból, mint varázslás, Csapon dől a tokaji máslás.
A szobapadlón vizet áraszt, Hogy nem lelsz egy tenyérnyi szárazt, Sikolt, ugrál a női vendég: De a víz egyre árad mindég.
Mert ezt kétségtelen forrásból (Ki más után, ki hallomásból) Az ifjuság vallotta szentnek: Vénebb diákok nem füllentnek.
Most e percet borzadva várja Midőn belép híres tanárja, Nincs semmi zúgás, - légy ha rebben Meghallik a népes teremben.
Sötét az éj. Künn vad vihar dul, A szélkakas meg-megcsikordul; Benn ösztövér gyertyák lobognak Elősejtelmén nagy dolognak.
Az asztalon pedig halommal Egy gólyalábu cirkalommal Sötét, kormos edények állnak: Eszközi bűvös mágyiának.
Ott serpenyő, ott szerteszéjjel Kisebb-nagyobb szelence, tégely, Üvegcső, lombik és retorta... Tán a - majd megmondám ki hordta!
Mellettök egy magasabb állvány, Fából csinált rezes nagy bálvány, Üvegtányérral, mint malomkő: S ha hozzáérsz megüt a mennykő.
De ím az ajtó, tudniillik A műterem ajtója, nyílik S jő a tanár, miként szokása... Nem a tanár! csak képe-mása.
A suhogó fekete öltöny Halkal seper végig a földön, És kezdi, mint dologhoz értő, Beszédjét a ravasz kisértő.
De, mint ama bölcs csízióban, Homály uralkodik a szóban: Mi a planéták befolyása? Mit jósol a tenyér vonása?
Kik e s ama jegyben születnek, Sírnak-e többször, vagy nevetnek? A telihold, a görbe ujság Szeszélyiből mi a tanulság?
Ha tigris a medvét lebirja, (Mikép Albertus Magnus irja, Vagyis ha két érc egybeolvad) Hogy áll elő más oktalan vad?
Mind e csodát kifejti bőven S mutatja tűzön, serpenyőben; Sok görbe szám s ABRACADÁBRA Firkáitól hemzseg a tábla.
De, amint egy gonosz planétát Rajzolna, elejti a krétát: Egy kis deák (röstebb a nagyja) Utána szökken és feladja.
Hanem... egek!... az ifju sápad, Meglátva egy pár csodalábat; „Lóláb!” suttogja félelemben, „Lóláb!” fut végig a teremben.
S egyszerre, mint vihar zugása, Dördül az ének harsogása, Merész hangon, őszinte hitben: „Erős várunk nekünk az Isten!”
És mind magasbra szárnyal a szó, Üvölt a discant, búg a basso, Mikéntha Luther lelke szólna: „Ha e világ mind ördög volna!”
Egy pillanat... kénkőszag érzik, Hová lett a kisértő? nézik: Hült helye a tanári széken, Maga?... tán már pokolfenéken.
De a tanár jő, a valódi, (Többé vele nem bir Asmódi) S mi a természet zára, nyitja? Isten-dicsőségül tanitja. -
Cookies on Poetry Cove