El van már temetve ama korcs bennünket, Nem ficamítja ki többé az eszünket, Hacsak fel nem támad hetedszer is, mint a Regényhőst életre hozza egy csöpp tinta.
Nosza, még a többit, ami nem fér főben, Temessük el ím e kolerás időben; Mert a nyelvnek is van pestises járványa, Ha nem volna, csinál doktora, bábája.
Mi a nyelvet rontja, az a legfőbb veszély: Hogy még a paraszt is mind magyarul beszél. Grammatikát nem tud, hiába csináljuk, Mégis egyre darál, egyre fecseg szájuk.
Ugy beszél mint apja, nem halad a korral, Nemes oltvány helyett él ösi vackorral; Azt se tudja: ki, mi; azt is összevéti; Három szál fonal az íge pászmán néki.
Ikes vagy nem ikes, azzal nem törődik, Gyermeke ha csínt tesz, mondja megverődik; Szóval annyi bűne, amennyi mondása: Ez a paraszt beszéd nagy isten-csapása.
Törvény kell a nyelvnek, mert különben elvész Törvényét ki szabja, mint az a sok nyelvész, Az a három, négyszáz tudós képviselő, Kik egy-egy indítványt sürűn hoznak elő,
Sőt nem is indítványt, mert törvénnyé kenik: Önnön bogarába szerelmes mindenik: Ez az ás és-t leli olyan iszonyatnak, Hogy talán a szószt is nevezi mártatnak;
Amaz ly betűtől sáppadoz és ünget, Hogy ettől a hideg ki nem lél bennünket; Más az oly és olyan különbségin épűl S megöli a bűnöst könyörűlet nélkül;
Harmadik máglyára itélne valakit, Ha nem ír és nem mond a ki helyen akit; Van, ki dühös egy-egy régi jámbor szóra; Mit vétett? ki tudná! nem tetszik az orra;
Van ki írt száz könyvet, s kérkedik hogy soha Egybe sem tevé ez ártatlan szót: noha!
Cookies on Poetry Cove