FURKÓ TAMÁS

Ki zengi meg, ha én nem, a mult nagy napjait: Vitéz Furkó Tamásnak kegyetlen dolgait, Amelyeket viselt... vagy, mondani akarom: Mik őt úgy megviselték, vizen és szárazon.

Mindig bolond hónap volt, mióta e világ, Az, melyet márciusnak keresztelt a diák: Fagy, hó, eső, derült ég, vihar... mind egy napon! Csak úgy bámul belé a bölcs kalendárium.

De amióta Caesart hatalma nimbusán Megdönték a zavargók Martius idusán, Nem volt e hónak olyan tizenötödike, Mint az, mely harmadéve amúgy közénk üte.

E volt ütés magáért! ez volt a csattanás! Szemét-fülét behúnyta nemes Furkó Tamás: - Hiába! mindhiába!... most is zúg a füle, S nemzetiszín karikát hány a szeme bele.

Egyszerre megtagadva ötvenkilenc robot! Egyszerre széjjeltörve a mogyorófa bot! Egyszerre úr a jobbágy: kalapját fölteszi, S mellé a „szabadságot” négy garasér’ veszi.[4]

Egyszerre tönkre jutva kilenc zsíros pere, Melyek után maholnap uradalmat nyere; S alóla, haj! kirúgva a táblabiró szék, Melyen diurnizálva kényére nyujtózék.

Damokles kardjaként függ felette az adó, Előfogat, kovártély... mind oly irtóztató! A régiből mi sincs már, csak ősi levele, Hogy ablakot ragasszon, üveg helyett, vele.

A régiből mi sincs már... de még van egy, igen: Az egy Borbála asszony maradt a régiben; Trónusok ingadoznak, és trónus összedül: Az ő papucskormánya áll rendületlenül.

Mint a vihar midőn tép nagy cserfa-szálakat, Villám nyerít, a szél fú, fú hogy majd megszakad: Zúg, tombol és világot dúl a forradalom: S te szikla módra fennállsz, óh papucs-hatalom!

Ekkép sohajta Furkó, hajdan kortesvezér, S oly nagy kokárdát tűz fel, mint egy cseléd-kenyér. Mi haszna! a szabadság ő véle nem közös: Az ő jobbágyi lánca le nem hull, örökös!

„Eh, örökös!” kiálta egy szép esthajnalon, „El, a táborba holnap! hí a rácmozgalom; Hetven nap, hetven éjjel: talán míg ez kitölt, Az ördög elvisz ottan engem, vagy itthon őt.”

Gondolta és azonnal a készülőt veré, Megköszörülte kardját, és flintát vőn elé; Szerencse, hogy „muszájból” is menni kelletett, Megbánta volna máskép ezt a készűletet.

Elment tehát, s szivéből örült, hogy mehete, Hogy otthon nem marasztja szitok vagy pemete. És tarta nagy beszédet az indulás előtt, Beléjött abba Árpád, s minden vitéz előd.

Meg is tevé hatását a sallangos beszéd: Legottan megcsodálák az ő’ roppant eszét; Legottan századosnak emelteté magát, Mely rangra főfő érdem volt egy posztó kabát.

Útközbe’ már, előbb mint a rendelt helyre ért, Vitézi hajlamának adá nem egy jelét: Lehúzatá a bírót, ha nem volt kész fogat, Felgyujtással ijeszté a rémült falvakat.

Nem is volt párja ebben, csak egy-kettő talán, Többek között egy A...purg, vagy B...purg Ferdinánd, Vadászhadnagy, guerilla... vagy ilyenféle hős; Emlékezik reá még egy régi ösmerős.

Elvégre, hogy megálltak a rospont-szekerek, „Itthon vagyunk!” kiálta, „ez már Nagy-Becskerek” - Vagy Szárcsa, vagy Botos, vagy Torák, vagy Usdin... a Kő tudja! - messzi külföld az a Vojvodina.

Ottan, mihelyt evésben, ivásban jóllakott, Kiállíta vitézül tizenkét silbakot, Hogy őrzenék személyét minden megtámadás Ellen, - tovább se gondolt vitéz Furkó Tamás.