Feléd, feléd, te drága lélek, Repülnek bús fohászaim, Magányomban veled beszélek, Ölelve képed’ karjaim.
Unalmas század minden óra, Mely nem körödben röppen el Haj, nem talál más nyugtatóra Kivűled e vérző kebel.
Ha dallok, gyászos a víg ének; Sértik szivem lágy hangjai; Érzem: víg-percim eltelének, Közelgnek a bú napjai.
Mérföldek nyúlnak el közöttünk, Eltilt idő és messzeség: Oh - ... a frigy; mit kötöttünk Fog-é, fog-é majd élni még?
Ha majd derült élet körében Neked kedv és öröm virúl, Ha majd kiesb táj édenében Feléd vidám hajnal pirúl,
Ha boldogságodat tetézni Ifjak szerelmért esdenek: Fogsz-é a multra visszanézni, Hol oly csekélyek mindenek?
Ha élte rózsa-hajnalában Imádód majd előtted áll S forró szerelme lángzatában Szivével szívedért kinál,
S tűz és erő, kedv és reménység Dereng az ifju arcain - Gondolsz-e vissza egyszer csak még - Andalgva a mult kinjain?
A társas élet víg körében A víg májusi esteken, Járván az alkony hűs csendjében Árnyas, virító kerteken:
Ah, mily könnyű lész elfeledni Egy oly kietlen, bús telet, Hol csak tüskét lehete szedni, Hol elfagy a lángképzelet!
Ah, összevetve majd a multat A víg jelennek bájival, - A bánatost, ködbe borultat Az új öröm rózsáival:
Ki fog vádolni, Lányka, hogyha Felejted az örömtelent: - S kezed kinyujtod a rózsára, Éldelve a kedves jelent?
Én nem vádollak: csak szivemnek Emésztő lángját vádolom: És égi üdvét egy telemnek Öröklő télben gyászolom.
Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, - Volt egy telem: szebb, mint tavasz. Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár, Ah - volt, - de többé nincsen az!
Cookies on Poetry Cove