Imádott barátom, jó Petőfi Sándor Szives üdvözlését ime küldi Jean d’Or. Vettem oh nagy férfi, ostoba leveled, De azért nem mondom: hujj ki! vagy le veled!
Mert nem üres hólyag és nincsen ebbe szél; Kedves ostobaság mind, amit e beszél, És a sok giz gaz közt, ha ugyan jól értek, Van sok szép kaláris, s több ily becses értek!
Minden dolgok előtt: én nem írtam Toldyt, Hanem (ez már más szó, tehát jó rím) Toldit, És evvel döntődik ama szörnyü per el, Melyet amint írod, Európa perel.
Ha tehát még most is folyna a nagy harc ott, Kár egy y-ért, mondjad, víni harcot. Hogy Murány a cenzor körme között vagyon, Oh ennek tudása nékem becses vagyon;
Ámbár tartok tőle, hogy dühös strich-láza Mária beszédét szépen kistrichlázza, Hogy pedig ne legyen a szivem alján lom, Én bizony munkámat úrnak nem ajánlom.
Máskép igen jól van a te komád asszony De tán nincs oly jól, mint öt hónapos asszony, Komám asszonyt pedig az isten éltesse, Annyival inkább, mert ha ő nem él, te se.
Mi ámbár tudjuk, hogy bőven van a csók ott; Küldünk e levélben egy trillió csókot. Te pedig barátom, siess, írjad Lehelt, Kit lelkedbe szárnyas geniuszod lehelt,
Írjad, mert nem érsz rá, ha itt lesz a nagy had, Harc és háború és igazi hadd-el-hadd. Akkor látom én meg arcodat, hogy lángal Hősi elszántságban tiszta sárga lánggal;
Vágtatsz paripádon, mint por a szélvészen, Melyet szárnyaira száguldó szél vészen; Kedves komám asszony kezét tördelve sír: „Sándor, ha te elmész, engem elnyel a sír,”
Mégis elhagyod őt, s oly tüzelve méssz el, Mintha tele volna szíved forró mésszel. Látom a derék hőst, ahol villog kardja: „Ist das Schwert zum Fechten?” „Mellyik? Ez a kard? Ja.”
Többet nem beszélnek, hanem összecsapnak; Vére a németnek úgy foly, mint a csapnak; Sándor vitézünknek egy sem állhat ellent; Épen mint a semmit, úgy ontja az ellent.
Sárga pitykés, zöld hajtókás, kurta szárú fűzött csizmás magyar huszár jelenik meg egy kis ajtón a kert alatt. Kedvese addig kíséri, könyörög, sír, elájul. A vitéz elrohan egy dombig, onnan széttekint, lát iszonyú magas kukoricát és rettentő sok ázott kendert. Visszafut a kis ajtóhoz, hol hű karok fogadják a győzedelmest. A hős juhászbundát terít le s borostyánai árnyékába heveredik. És mivel nem harcolt borsóért vagy babért; Homlokára tűzik a diadal babért: Annyi érdemjellel rakva tér vissza már;
Amennyit bizony nem mindenütt visz szamár. Eredj Sándor vitéz, hadd zengjek én neked Viselt dolgaidról XXIV éneket.
Cookies on Poetry Cove