Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam, Gyalog bizon’... Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot, Fényes tengelyt, cifra bakot: S egy a lelkem! Soha meg se’ irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel, Hetyke úrral, cifra nővel: Hogy’ áll orra Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam s bevert sárral: Nem pöröltem, - Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ott, Egy kis virág nekem nyitott: Azt leszedve, Megvolt szívem minden kedve.
Az életet, ím, megjártam; Nem azt adott, amit vártam: Néha többet, Kérve, kellve, kevesebbet.
Ada címet, bár nem kértem, S több a hír-név, mint az érdem: Nagyravágyva, Bételt volna keblem vágya.
Kik hiúnak és kevélynek - Tudom, boldognak is vélnek: S boldogságot Irígy nélkül még ki látott?
Bárha engem titkos métely Fölemészt: az örök kétely; S pályám bére Égető, mint Nessus vére.
Mily temérdek munka várt még!... Mily kevés, amit beválték Félbe’-szerbe’ S hány reményem hagyott cserbe’!...
Az életet már megjártam; Mit szivembe vágyva zártam, Azt nem hozta, Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat, Kértem kérve: S ő halasztá évrül-évre.
Csöndes fészket zöld lomb árnyán, Hova múzsám el-elvárnám, Mely sajátom; Benne én és kis családom.
Munkás, vidám öregséget, Hol, mit kezdtem, abban véget... Ennyi volt csak; S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő: Egy nyugalom vár, a végső: Mert hogy’ szálljon, Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
Cookies on Poetry Cove